nyaff

hát, a kocsi vásárlás azért még nem az amerikai álom...inkább amerikai muszáj: kocsi nélkül itt semmit nem tudsz csinálni, ez van, egy csomó helyen konkrétan nincs járda, nem lehet sétálni se, meg amúgy is kurva meleg van, épeszű ember nem megy ki (bár most egy kicsit jobb lett a helyzet), de jó, majd lefényképezzük a kocsit.
megvagyunk, bár nekem már nagyon elegem van, meg halálra unom itthon magam, de ugye kocsi nélkül tényleg nem tudok mit csinálni, viszont vezetni sem tudok, meg amúgy is, már túl terhes vagyok bármi értelmes cselekvéshez, mennék hétvégén ide-oda, de annyira gyorsan elfáradok, meg itt fáj, ott fáj, hogy nemigen lehet velem semmit tervezni...a türelem sajnos nem az erősségem, szóval nyűgösködök, ma például pocsék napom van, hisztis vagyok.

Facebook vs kocsma

Én tudom, én hallottam, én olvastam, hogy lassan a blognak nem lesz létjogosultsága (sőt, egyesek szerint sosem volt) és hogy a közösségi oldalaké a jövő és én is ott vagyok ilyen közösségi oldalakon, na jó, a Facebookon csak Molly Bloomként, mer azt utálom és bevallom, főként katasztrófa turistaként járok oda és csak ámulok és csóválom a fejemet és szeretném megfejteni, hogy hát mi történt az én ismerőseimmel, hogy percenként közlik, hogy milyen színészeket szeretnek és milyen ételeket utálnak és mi a kedvenc számuk és napszakuk és hol vannak éppen most.

Bevallom, főként azért nem szeretem ezt a fajta közléskényszert, mert a közlésben elvész a lényeg: mert ha valaki épp egy szórakozóhelyen van, akkor legyen ott azon a szórakozóhelyen és ne akarjon már tájékoztatni arról, hogy ő ott van a szórakozóhelyen, hanem szépen élje át az "itt és most"-ot; persze értem én, hogy a facebook-os "itt és most" is egy fontos dimenzió és érteni vélem azt is, hogy ezeknek a közléseknek az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy ki mit szeret és mi érdekli, a közösségi oldalakon író emberek inkább mutogatni akarják, hogy ők itt vannak, léteznek, tessék velük foglalkozni, nekik mondanivalójuk van, meg kedvenceik vannak, ők fényképeken szerepelnek, ők szépek és okosakat és rejtélyeseket mondanak, tessék őket szeretni, tessék velük beszélgetni, tessék őket hazavinni*...viszont ha ez tényleg így van, akkor sajnos a Facebook semmivel sem jobb mint egy kocsmázós este, ahol az emberek félrészegen/tökrészegen fölösleges filozofálgatással múlatják az időt és olyasmiket mondanak el egymásnak, amiket később vagy megbánnak vagy elfelejtenek, mert lássuk be, a kocsmákban a legtöbb szó súlytalan, lényegtelen és esetleges (ahogy a Facebook-on is), hiszen az emberek általában azért mennek kocsmázni, hogy 1) strukturálják az időt 2) ne legyenek egyedül 3) felszedjenek valakit.

És igen, az a gyanúm, hogy a Facebook pont ugyanezekért ilyen népszerű, pont ezt a hármat várja tőle minden júzer. Persze értem én, hogy "igazi" arcunk nélkül, írásban sokkal könnyebb kommunikálni és beszélgetésbe elegyedni bárkivel, sokkal egyszerűbb lájkolni egymás képeit és élethelyzetét, na de egy idő után mégis az az egészséges - illetve ha jól érzékelem, alapvetően csak ez az "ósdi" igény munkál minden fotó és komment és helyzetjelentés mögött is-, ha a kommunikáció felsőbb, élő szintre lép, nemde?

Természetesen mondhatja minden Facebook junkie, hogy ez csak játék és hát hogy tudom én ezt ennyire komolyan venni és igen, valóban, egy bizonyos határig ez csak játék és nem, dehogy veszem komolyan ha évente párszor aszongya valaki, hogy jaj de utálom a hétfőt, de amikor valaki más hónapok óta öt percenként repíti gondolatait és kedvenceit az üzenőfalra (vagy mi az), akkor azért elgondolkodom a jelenségen.

Eh, túl hosszan magyaráztam, de a lényeg, kedves közléskényszeres facebookos közönség, hogy irány a kocsma: ott legalább hús-vér emberek vannak.

* hogy a bloggerek miért írnak, azon majd máskor elmélkedem, bár sok szó esett arról már itt





PS.: Tudom, tudom, nagyon csúnyákat mondanátok, ha lehetne kommentelni, de fájdalom...nem lehet.

3 in 1 vol. 69126

Tudom, hogy uncsi vagyok már ezzel, de most főleg a terhességem foglalkoztat, sajnálom.
Ma reggel arra riadtam, hogy valami nagy és kerek dolog áll ki a hasamból (valakinek a sarka lehetett, ha tényleg fejjel lefelé vannak mindketten), kicsit rémisztő volt, de persze vicces is. Nem is hiszem én ezt az egészet: hogy belőlem fejlődtek ki, meg most ott laknak bent, nem, ilyen nincs, mese habbal.
Nyilván az ufók rakták oda őket, aztán majd valamikor ki is veszik, vagy ilyesmi...Egyébként kezdenek fájni az izületeim, ami gondolom vizesedésre utal (pedig milyen büszke voltam eddig, hogy nekem nincs ilyen problémám), de ami megint boldoggá tett, az az, hogy ismét megdicsértek (a cuki gyerekorvos), mondván, hogy milyen jól nézek ki és nem is híztam meg (nem az istent, dehát ezt nem kell neki tudni) és egyáltalán, sose mondaná, hogy két gyerek van a hasamban; hát, ezt mondjuk én se mondanám, nem hiszem el és kész, persze majd ha kijönnek, akkor álmélkodni fogok, hogy egyáltalán elfértek odabent (már mindketten többek két kilónál); persze jó paragépként most azon is folyton aggodalmaskodom, hogy normális-e, hogy nem vagyok hatalmas és nem híztam túl sokat? Persze tudom, ti meg azon gondolkodtok most, hogy normális-e, ha valaki minden marhaság miatt aggódik, nem, nyilván nem...

3 in 1 vol. 69125

Mikor ma elmeséltem az orvosnak, hogy milyen görcseim voltak előző héten, ő elgondolkodva azt mondta, hogy na most talán előjegyezne császárra, de akkor mi nagy levegőt vettünk és azt mondtuk, hogy hát ha már így lefelé fordultak mindketten, akkor nem-e lehetne-e természetes úton...és akkor a doki nénin úgy láttam, mintha megörült volna az ötletnek és azt válaszolta, hogy persze, próbáljuk meg...úristen, mibe keveredtem.
Aztán az történt még, hogy találtunk iszonyú kedves zsidó gyerekorvos családot (apa és fia az orvosok, a mama meg a pénzügyeket viszi és hivatásos kedves), én persze azonnal szerelmes lettem minden családtagba (mindig szerettem az orvosokat); a zsidóságuk egyébként annyiból érdekes, hogy elmesélték, hogy egy jó darabig Jeruzsálemben laktak, a mama nem is beszél túl jól angolul, de a papa amerikai, a fiú meg, úgy tűnik, kétnyelvű.
Aztán délután, mikor hazajöttünk, izgatottan szülés-videókat kezdtem nézni - úristen, mibe keveredtem - és minden egyes gyereksírástól elbőgtem magam, hihetetlen mit tesznek az emberrel a hormonok...

Úristen.
Mibe keveredtem.


PS.: Ja, meg végre vettünk egy kocsit, wow.

Hányattatott sors vol. 91064823

Sajnálom, hogy nincs Hányó Olimpia. Végre sikerülne kitűnnöm valamiben.

x

A macsók és nőgyűlölők számára az azért valószínűleg kellemetlen tény, hogy mindannyian egy nő hasában kezdtük.

macskás

Elképesztő, hogy mennyire felvitte isten a macska dolgát: hat éve az egyik barátnőm találta őt a Keletihez közel egy óvodában, lehetett úgy három hónapos. Ezután évekig a Váci úton élt velem, majd elköltöztünk Olaszországba, most meg éppen Texasban lakik.

Sokan mondják, hogy a macska helyhez kötődik, nem a gazdihoz (ez hihetetlen nagy baromság, csak szólok) és a változást nem szereti...hát, nem tudom, én azt hiszem, hogy Fanninak a sok utazással egyedül az a baja, hogy csirkenyakat csak a magyar henteseknél kapni...

Houston calling vol. néhány

Feleim, nekem Houstonban visszatért az emberekbe vetett hitem.

Velem életemben nem volt senki ilyen kedves, mint itt három hét alatt. Tegnap este elmentünk vásárolni a közeli boltba (igen, abba, aminek a parkolójában tavaly lelőttek valakit; még szerencse, hogy ez egy biztonságos környék) és a boltban egy kedves fekete lány kérdezgetni kezdte, hogy ugye lányt várok, mire felvilágosítottam, hogy hát izé, egy lányt meg egy fiút, erre ő boldogan tapsikolni és csilingelni és sikoltozni kezdett, hogy hát ez csodás, ő is ikreket akar, majd (szintén nagy örömömre) valami olyasmit kezdett magyarázni (a feketéket általában nagyon nehéz érteni), hogy én nem vagyok elég nagy az ikrekhez (tény, hogy eddig mindenkitől azt hallottam, hogy nahát, nem is vagyok ikreknek megfelelően meghízva...szerintem meg túl nagy vagyok, elég baj az nekem), hát hogy lehet, hogy ikrek, wow és húha. Nagyon kedves volt, teljesen meghatódtam.

Mivel mindig a magunk zűrös stílusában megyünk boltba (kell még valami? á, nem, csak ez a néhány dolog, ezt simán elbírjuk), ezért általában elszámítjuk, hogy hány szatyrunk lesz és mit tudunk elhozni úgy, hogy nekem ne kelljen nehezet cipelnem (vicces volt tegnap, próbáltam megemelni valami nehezet, de Marci rácsapott a kezemre, mondván, neked nem szabad emelni), szóval a pár dologból tegnap is több tonnányi cűgölnivaló lett és bár csak pár száz métert kellett megtennünk, a sok cucc miatt idétlenül botladoztunk hazafelé.

Amikor átmentünk az úton, egy kocsiból kiszólt egy nő, hogyaszongya szívesen elvisz; mi a váratlan kedvességtől - amit nem szoktunk meg - meglepődve, elkerekedett szemmel mondtuk, hogy ó, itt lakunk a közelben, nem, kösz, de egész este azon álmélkodtunk, hogy milyen kedves emberekkel találkozunk itt nap mint nap.

Egyébként meg tegnap asszem jóslófájásaim voltak, kicsit meg is ijedtünk, hogy na, akkor itt az idő (és nekem még nincs szép kórházi hálóingem), de aztán szép lassan elmúltak a görcsök, én meg a szakirodalom segítségével nagyjából azonosítottam a fájdalmakat.

nem tudja, tanítja vol. 9328167013

Ez is mennyire tipikus: amíg egy csomó időm volt és vártam az online tanítványokat, addig csak elvétve jelentkezett valaki, most meg lassan naponta kapok leveleket, hogy nem-e lehetne-e tanulni-e. Az egyik visszautasított nagyon kedvesen válaszolt is:

Kedves XY,

a skype-on kerestél meg angol tanulás ügyében, de gondoltam, inkább itt válaszolok, szóval az a helyzet velem, hogy körülbelül négy hét múlva ikreim lesznek, tehát sajnos most egy ideig nem tudok tanítványokat vállalni, viszont rengeteg online tanár van, remélem sikerül egy jót találnod magadnak.

WOW! Anna Drága!

Ennél nagyszerűbb dolog nem is történhetne Veled! Szívből gratulálok, jó egészséget Neked és a bébiknek! Most pihenj, aludj sokat, mert négy hét múlva elszabadul a pokol! Vannak ikrek a családomban, tudom, milyen borzalmasan csodálatos.

Houston blog/Némaüzem

Szóval úgy lesz ezentúl, hogy a lelkem fenekébe továbbra is belenézhettek itt (ez a fenékbe nézés milyen már, hm), jövök majd nyivákolni, idétlenkedni, filozofálni, utálatoskodni, meg tudjátok, a többi ilyen fölösleges dolgot csinálni, a Marcival közös Houston blogon meg próbálom hanyagolni az egymondatos hisztérikus stílust és dokumentarista okoskodóként elmélkedem majd mindenféle amerikai témáról, tök jó lesz, meglássátok, tessék olvasni azt is, ne tessék erre a blogra kommentelni ott, az énblogot kommentelni nem kell egyáltalán, abból mindig csak a baj van, ejnye.

PS.: Ja, ott képek is lesznek, asztamindenit...Jó, persze nyilván nem lesz időm két blogot írni amikor majd napi 48 órában szoptatok, de mittomén, csak lesz valahogy, na.