blogger spleen

Egy hosszú poston gondolkodtam a "lehet-e hinni az orvosoknak" témakörben, de hirtelen olyan csömör és iszony fogott el az "új bejegyzés" fül láttán, hogy már megint meg akarom szüntetni a blogom. Van ilyen néha, isten tudja honnan jön és mért múlik el.

PS.: Amikor blog-csömöröm van, akkor azért hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az "elmondom hát mindenkinek" alap blogger attitűd tulajdonképpen egészségtelen.

para

Egyébként meg még mindig van autizmus-parám, mert bár mindenki hülyének néz, én igenis furcsának tartok pár dolgot Marcikával kapcsolatban: nem tetszik például, ahogy időnként egymás mellé tesz egyszínű kockákat, aztán nem tetszik, ahogy bután nézi a kezem, mikor valamire mutatok, nem tetszik, hogy képtelen a tapsolást utánozni és nem mutat rá dolgokra - amúgy nagyon vidám, folyton nevet, sokat gagyarászik, belenéz a szemünkbe, szereti, ha ölelgetjük, kukucsozik, Lénával bulizik, tehát egyéb gond úgy látom nincs (nagyon sokat tanulmányoztam a kérdést, ismerem az összes 'red flag-et').

Tudom, hogy még fiatal és talán le van kicsit maradva Lénához képest (is), de azért örülnék, ha valami szakember megnézné és megnyugtatna, hogy jaj, ugyan már...A gyerekorvos persze megtette már ezt, de azért részletesen nem beszéltem az aggodalmaimról, meg szerintem ezeket sokszor nem is veszik komolyan, azonkívül a gyerekorvos nem autizmus szakértő - konkrétan azt mondta, hogy ők mindig a szemkontaktust figyelik, nade egy aspergeresnek szerintem simán jó lehet a szemkontaktusa, de attól még ő azér csak aspergeres...

Úgyhogy ha van köztetek autizmus-szakértő, az írjon már nekem levelet, szeretnék kérdezni mindenfélét.

"America Is Officially the Fattest Developed Country in the World"

Tényleg elképesztőek ezek az amerikaiak: kapok ilyen hírleveleket, tudjátok, hogy a gyerek itt meg ott tart, ezt és ezt tudja, ezt és ezt egye, csinálja, blablabla, na, ma kaptam egy ilyen táplálkozásost, hogyaszongya, tegyük táplálóbbá gyermekeink ételeit.

Izgatottan megnézem, merhogy most épp folyton egészségeset főzök nekik, gondoltam majd biztos adnak okos tanácsokat, így csináljuk az édes krumplit, meg úgy a tököt, stbstb, hát, izé...

Hosszú oldalakon keresztül arról magyaráznak, hogy a makarónit, a pizzát, a fagyit, a sült krumplit, a sütiket, a gyors kajákat és a cukros üdítőket hogyan tegyük kicsit egészségesebbé, rendeljük a light verziót, ne sózzuk annyira, meg ilyenek, nem is értem, hogy ezt hogy gondolják, nevetséges komolyan.

(s)iker vol.93287170

Marcika két napja megtört: egy szívószálas, menő sportüvegből hajlandó - és képes volt elsőre - inni, bár időnként rettentő hisztit rendez, gondolom azért, hogy nehogy elbízzam magam.

Aztán ma életükben először lelkesen harcsapaprikást ettek és kicsit aggódva libikókáztak és kacagva hintáztak és óvatosan még a csúszdán is lecsúsztattuk őket és szépek és okosak és nemár, hogy ezek belőlünk lettek és a hasamban fejlődtek, á, ez marhaság, ilyen nincs.

"Majd adok én magának. Ne feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél."

Én tudom, hogy nyelvtanárnak lenni nem nagy dolog, sőt, azt is tudom, hogy aki járt már iskolába és tanult már nyelvet, annak vannak sejtései arról, hogy ő hogyan tud a legjobban, leghatékonyabban (nyelvet) tanulni, mégis halálra idegesít, hogy amikor hasznos, módszertanilag megalapozott tanácsokat adok nyelvtanulással, szövegértéssel, olvasással kapcsolatban, akkor a tanítványok mindig megjegyzik, hogy nahát, de érdekes, igazad lehet vagy jé, tényleg, ez elég jó ötlet; és igen, ezek bizony általában kutatásokkal alátámasztott elég jó ötletek, amiket az embernek a módszertanos tanárai évekig nyomnak a fejébe.

Nem, nem mondom, hogy minden egyes fogás és tanács valami kutató agyából pattant ki, inkább csak azt akarom mondani, hogy minden látszat ellenére - hiába hiszi mindenki azt, hogy ő tud tanítani (és tanulni, teszem hozzá halkan), csak azért, mert már tanult tanároktól - a tanítás az egy szakma, amit meg kell tanulni.

Érdekes, hogy ha egy orvos ír fel a páciensnek doxycyclint, akkor az illető ritkán kiált fel hogyaszongya fú, tényleg de jó ötlet, ez még eszembe se jutott, esetleg megpróbálom szedni...

"Mint a fegyenc, ki visszatérve falujába, továbbra is csak hallgat, szótlanul űl pohár bora előtt."

És viccelünk, rosszak a vicceink, meg fölösleges dolgokon moralizálunk vagy nem is moralizálunk egyáltalán, csak fölöslegesen megszólalunk és mindenfélét postolunk a falunkra meg a mások falaira és lájkolunk, meg blogolunk, meg fecsegünk és csetelünk és nem is az, hogy az élet megy tovább, hanem, hogy az élet így megy (tovább), így folyik, így telik el, pedig az embernek néha csendben meg kéne állni és elgondolkodni, elnémulni, belegondolni, átérezni, megrémülni, átszellemülni, fejet hajtani...mert nem lehet, hogy az embernek sosem áll el a szava amikor a betegség és a halál itt ólálkodik körülöttünk.

"Why then Ile fit you. Hieronymo’s mad againe. Datta. Dayadhvam. Damyata."

Igazából azt nem értem, hogy az amerikaiaknak hogy nem csökevényesedett még el a lába. Tegnap séta közben kigondoltam - tudjátok, ilyenkor jönnek a nagy, korszakalkotó gondolatok -, hogy hippi mozgalmat indítok a "Használd a lábadat!" szlogennel - persze nehéz lesz, mert először járdákat kell építtetnem és hát nemtom elég meggyőző leszek-e ebben a témában...

Különben meg mókás volt, hogy épp elindultunk sétálni, mikor Ashley, a hülyepicsa, aki kiadta nekünk ezt a lakást - szó szerinte hülyepicsa, kábé olyan, mint Charlotte a Szex és New Yorkból csak feketében, igazi üres fejű, szempilla rebegtető nőci, akinek a szemspirálon meg a hajcsavarón kívül nincs sok ötlete az élettel kapcsolatban -, utánam szólt, hogy menjünk a club house-ba, mert nemtom milyen parti van este nyolcig, ahol lesz, idézem fashion, makeup, snacks and Comcast...persze kiderült, hogy az egész a hülye Comcast önpromója és hát persze, hogy pont egy ilyen partira vágyom - hazafelé belestem, kemény volt: kiskosztümös fekete nők álltak körbe koktélos poharakkal és eltartott kisujjal.

Nekem az ilyenektől mindig nagyon viszketni kezd mindenem és eszembe jut a Kazinczy utca meg a Wichmann...aztán sóhajtva arra gondolok, hogy ez a kelet-európaiság ez valahogy annyira speciális állapot; persze ez is butaság, hiszen volt nekem olyan tanítványom, aki Carrie Bradshaw-nak képzelte magát, csak szegény a Dózsa György útnál lakott egy albérletben és ez néha kicsit azér bekavart a fehér kosztümös partik fílingjébe...na ugye, mondom én, hogy speciális állapot.

"Patrick is not a cynic, Timothy. He is the boy next door, aren't you honey?" "No, I'm not" I whisper to myself. "I'm a fucking evil psychopath."

Az a helyzet, hogy el kell ismernem, az American Psycho egy nagyon jó könyv, elképesztően hiteles, az erőszak (ami iszonyú durva tényleg, szerintem ne nagyon olvassátok el, ha nem akartok sok rémálmot) egyáltalán nem öncélú benne, hanem nagyon is szükséges ahhoz, hogy megértsük Patrick Bateman súlyos betegségét. Egyedül az nem tetszik benne, hogy a fickó időnként olyan furán reflektál önmagára, mintha érezné, hogy amit csinál az nem helyes és nem normális; nos, szerintem egy valódi pszichopatában soha nem merül fel, hogy bármi gond lenne vele.

O, bella ciao

(25 takaró alól vacogva:)

Ha meghalok, akkor kukucsozz Marcikával a díványnál, azt nagyon szereti. Lénával pedig ha könyvet nézegettek, mindig mondd neki, hogy mit lát. És gyakoroljátok a bögrézést is, bár szörnyű, tudom...

Jójó. Te, hol van a pizsama felsőd?

A kucorban, a fiókban.

Hol? A fiókban?

Te, ne a fiókra, hanem a kucorra kérdezz rá!

De hát én tudom, hogy mi az a kucor...

Hát igen, ezért vagy a férjem...

Persze nem haltam meg reggelre, pedig egészen rejtélyes volt a bajom: iszonyú fejfájással kezdődött, meg nagyon fájt a bőröm, feküdni is rossz volt, annyira, majd úgy elkezdtem fázni, mint mikor szüléskor beadták az epidurált, nagyon fura volt.

gondolkodom, tehát

Egyébként meg na. Jogos a szenvedésem, igenis, mert én nem egy éve nem dolgozom és élek elszigetelt remeteként, hanem három éve, bizony, Triesztben is csak punnyadtam és poshadtam és majd' megőrültem, ott még gyereket se kellett terelgetnem. Jó, persze Trieszt az egészen más volt, ott azért nem volt ez az atomtámadás utáni fíling - volt viszont nyugdíjas otthon hangulat, hát izé...

Ezt séta közben gondoltam ki, nagyon fontos dolgokról gondolkodom séta közben, ahogy látjátok, például azon is, hogy ha az amerikai - és angol - köszönés része a how are you? amire senki nem vár választ, akkor az sokat elárul az angolul beszélő népek lelkéről, bár, teszem hozzá gondolatban, ha egy magyart megkérdezel, hogy hogyan érzi magát és az hirtelen rád zúdítja, hogy hát sajnos most nincs olyan jól, mert mittomén, lemészárolták a családját, akkor azért te is felháborodsz, tehát: az amerikai és az angol őszinte népek, teljesen nyíltan azt kommunikálják, hogy nem érdekli őket a hogyléted, a magyar ellenben teljesen álságos, hiszen érdeklődik, aztán megrémül a választól, hiszen valójában egyáltalán nem akarja tudni, hogyan is érzed magad; kivételt képezek viszont például én (gondolom más ilyen is van), aki valóban szeretné tudni, hogy az ismerősei hogy vannak, de azok - még az olyanok is, akik nyilvánvalóan szarul érzik magukat - kifizetik egy kösz, jól-lal...

Persze ezeknél sokkal fontosabb dolgokon is gondolkozom ám, ilyen például az, hogy elrontottam én ezt, hát nem szimplán avokádókrém nélkül, hanem guacamole nélkül nincs értelme az életnek, nohát.