ahogy a dolgok vannak

 A második születésnapjukat hármasban, rántottával ünnepeltük 2-án, kicsit dicstelen volt, meg szomorú, de ilyen a cigányélet. 

Az utazás tulajdonképpen nem is volt annyira pokoli, úgy mondanám, hogy voltak percek, amikor megállt az idő és csak szállt, szállt a levegőben Léna végtelen sikítása...Marci egy nappal az érkezésünk után hazament Pestre, hogy elhozza A Családi Kocsit, meg a nagynénéméknél levő babaágyakat és asztalokat. Időközben persze megdöglött a bankkártyánk, így a nagyon kedves fizikus professzor bácsi akinél lakunk, elment a gyerekeimnek pelenkát venni. Az olaszok pont olyanok mint régen, az olasztudásomban viszont van változás: már mindent értek amit mondanak, de reagálni nagyjából képtelen vagyok. Ez, ha lehet, még frusztrálóbb, mint a régi teljes süketségem. Európa isteni, de Amerika - meg az angol - már most hiányzik. Ami viszont biztos, hogy a legjobban fog hiányozni, az a szárítógép. Vessetek meg, de a kényelmes (és gyors) élet e csodás találmánya - különösen gyerekekkel - szerintem nélkülözhetetlen egy ember életében

"America no more"

Hát akkor csókjaim, majd előbb-utóbb jövök.

"Houston we have a problem"

Na, pont ez kellett nekem. Ennél houstonibb búcsúztatónk nem is lehetett volna: tegnap az éjszakai pakolás közben egy nagy falevélszerű izét láttam átsuhanni a szobán. 

Körülbelül egy másodperc után kapcsoltam csak, hogy ugyan már mért is lenne itt falevél?! 

Nem, tényleg nem falevél volt, hanem houstoni életünk eddigi legnagyobb csótányával futottunk össze: dermesztő volt és akkora, hogy majdnem kértem tőle kölcsön pénzt. 

Már nem bánom annyira, hogy elköltözünk.

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás" vol.87653294502

Hú, nagyon fura, hogy valószínűleg soha többé nem jövünk ide...

Majd ha híres kutató leszek és meghívnak vendégelőadni, akkor jövünk...

Jaj, fogalmam sincs hogy búcsúzzak el Houstontól - bevallom, el vagyok kenődve rendesen, azt hiszem, most egy olyan igazán istenes gyászreakciót produkálok a költözés miatt. 

Öregszem vagy egy hisztérika vagyok vagy ez normális?

az első utas

Marci elvitte Fannit a reptérre, teljesen odavagyok. Szegény cica. És mindezt miért? Mert a gazdi egyszer csak szerelmes lett. 

Világos, hogy a macskát a szerelem nem óvja meg a tébolytól, sőt...

PS.: Egy teljesen  más jellegű jó tanács: soha - értitek? SOHA - ne olvassatok ágyi poloskáról illetve annak terjedéséről utazás kapcsán. 

Többé nem lesztek ugyanis normális emberek: mindenhol bogarak jeleit látjátok majd, az összes pattanásotokat csípésnek hiszitek, mindent hisztérikusan mosni, zacskózni és hőkezelni akartok majd és úgy általában: nem lesz kedvetek kimenni az utcára (néha élni sem).

Marcika különkiadás

Marcus nagyon bújós lett mostanában: időnként befekszik az ölembe és a ladykiller mosolyával rám mosolyog, hát hogy is mondjam...azt hiszem ilyen a tömény boldogság.

ahogy a dolgok vannak

A pakolás persze fénykép rakosgatással és kesergéssel is együtt jár: tegnap nézegettem egy képet, amin a szüleim voltak a két éves forma tesómmal és a nagybátyám az első feleségével és teljesen elkeserítő volt arra gondolnom, hogy a képen lévők a tesóm kivételével mára már mind halottak. Olyan vagyok, mint egy aggastyán. Nem nyolcvan évesen kéne az embernek a halottai fölött keseregni?

Aztán Marci néhai főnökének szombaton volt az egyetemi megemlékezése (én nem mehettem, mert a gyerekeket nem vihettük) és megint sokat beszélgettünk arról, hogy milyen elképesztő figura volt: maratonokat meg iron man-t futott és óriás hegyeket mászott és közben pedig a  Harvardon végzett csúcskoponya volt, döbbenetes eredményekkel. 

Marci sokat kesereg, hogy mennyire semmi értelme nem volt Amerikának a karrierje szempontjából, de én mostanában azzal nyugtatom, hogy már az is baromi nagy dolog, hogy egy ilyen top tudós őt választja sok ember közül kollégájának. 

Persze nincs időnk sokat szentimentáliskodni, pakolunk, kidobálunk, méricskélünk és persze közben muszáj a babákkal is foglalkozni, állati stresszes, de ezt már sokszor mondtam.

A macska szerdán utazik, na ez a másik, ami miatt állandó gyomorgörcsöm van, hogy szegény hogy viseli majd, hogy olyan sokat lesz nélkülünk, hogy nem fog érteni az egészből semmit, meg egyáltalán...nagyon sajnálom szegényt, de nem lehetett máshogy megoldani.

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás"vol.985473829

És hogy még jobban fájjon a szívem: időközben beköszöntött a szép houstoni ősz, nagyon jó idő van, végre ki lehet menni anélkül, hogy égési sérüléseket szenvednénk, kellemesen homályosak a fények. Annyira fog hiányozni a szandálos tél, hogy inkább bele se gondolok. 

Az utolsó hétvégénk Houstonban, úristen.

beszélnem kell róla

Feltétlenül el kell mesélnem, hogy egy óriás pisztolyokkal felszerelt houstoni rendőr vette meg Fanni régi hordozóját (a British Airways legújabb előírása szerint egy négy kilós macskát csak és kizárólag óriási, vélhetően elefántoknak tervezett ketrecben szállíthatunk biztonságosan, de nem panaszkodom, már az óriási szó, hogy az angolok értelmes keretek között engednek átutazni egy állatot az országukon) a csivavájának(!).
Jóvanna, az ilyen is a kultúrsokk része, nem?

nyaff

Persze a gyalázás nyilván önvédelem (is), mert piszkosul fáj a szívem, hogy egy hét múlva elköltözünk. 

Hiába volt nehéz itt, azért elég nagy békességben éltünk, elég jól elboldogultunk (persze sok probléma volt, de az élet az egy ilyen), a babák itt születtek és hiába, hogy bezárva éltem két évig, egy csomó fontos dolog ideköt, az angolom csúcsra járatódott (szerintem sosem volt ennyire jó szókincsem és nyilván nem is lesz már) és hát az egész állati érdekes volt.

Úgyhogy azért rendesen összefacsarodik a szívem minden nap, mert most egy életnek megint vége van.




PS: Van egy magyar ismerősünk az egyetemen, tegnap kicsit leveleztünk, csodálkozott, hogy elköltözünk, de aztán azt mondta, hogy szerinte a gyerekek itt annyira elszigetelten nőnek fel, hogy miattuk mindenképp jobb lesz nekünk Európában.
Ő magáról azt mondta, hogy hiába van itt a férjével munkájuk, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy Amerikában öregedjen meg. Marci is azt mondta nekem valamelyik nap, hogy ő már inkább nem akar floridai nyugdíjas lenni...neki mondjuk nagyon elege van Amerikából, ha jól érzékelem.