péntek, október 28, 2016

fogház

Na tessék, talán itt a rejélyes hőemelkedés oka: úgy fáj a fogam, hogy megbolondulok (az orvos rögtön azt kérdezte, van-e esetleg rossz fogam, mert furcsa volt, hogy ilyen hamar újra beteg lettem az arcüregizé után). 
Holnap elvánszorgok valami ügyeletre, remélem aludni tudok majd. A hülye fogfájás persze elrontja a ház előfoglalózása (vagy mi) felett érzett örömömet, de azért hú.
Ház.
HÁZ.
KERT.
_H_Á_Z_
_K_E_R_T_

csütörtök, október 27, 2016

(s)iker vol.34126789445

Marcus legújabb szórakozása a térképnézegetés és ma, amikor megtalálta Oroszországban a Léna folyót, lelkesen kiabálva hozta nekünk megmutatni.
Keservesen sírni kezdett viszont, mikor Léna diadalmasan felvilágosította*, hogy Marci folyó  nincsen  sajna.




*nem tudom Léna ebben miért olyan biztos, akár lehetne is...




PS: Ma az orvosnál valahogy kiderült, hogy ikreim vannak és a nő elismerően nézett rám, hogy hú, hát az nem lehet könnyű, én meg lelkesen mondtam, hogy ó, hát nagyon jó, mi már megszoktunk mindent, ami ezzel jár és amúgy meg az egész móka, kacagás. Háttőő igen, végülis...

Feljegyzések a Nyomorultak Házából (FNYH)

Hát ez valami horror, ez a lázasság, folyamatosan le-fel megy a lázam és mikor felfele megy, akkor annyira fázom, mint mikor szülés közben beütött az epidurál: éjjel egy pulóverben, három(!) takaróval, plusz sízokniban aludtam (most ezen felröhögtem, mire köhögő rohamom* támadt, amitől majd széthasad a fejem, egészen a nyakamig bezárólag), fúj, rég voltam ilyen szarul, teljesítsen inkább alul az immunrendszerem, ha kérhetném. 
A betegségben az egyetlen jó, hogy Marci elviselhetetlenül cuki: betakargat, babusgat, aggódik, zoknit keres, megcsinálja a határidős munkát, hagy aludni reggel (és a gyerekek is, ez mennyire megható már; azt mesélte Marci, hogy a reggeli készülődés közben végig suttogva beszélt mindenki, hogy tudjak aludni**), jaj, nem bírom idegekkel. 




* nagyon fura ez a betegség: egy nagyon kicsit náthás vagyok, időnként rondán köhögök, néha hánynom kell, de alapvetően csak a lázasságom van, meg hogy kábé mindenem fáj - gondolom ilyen az influenza, szerencsére nem nagyon volt részem eddig benne

** ez különösen Marcikának lehetett óriási kihívás, mert ő valamiért csak ordítva képes kommunikálni

szerda, október 26, 2016

(képzeljetek ide valami nagyon csúnyát)

Na, hazavánszorogtam idő előtt az iskolából lázasan, iszonyú fejfájással (persze végigtoltam az összes órám), majd itthon egy levél várt, hogy két napom van megcsinálni valami kurva bonyolult szarságot a tankönyvrendeléssel kapcsolatban (na az is... hú, inkább nem is mondok semmit; nevetséges amit ebben az országban az oktatás körüli dolgokkal csinálnak), gyorsan beszéltem az iskolámmal erről (és nem mellesleg elmondtam, hogy kábé felkelni nem tudok) és valami olyan szinten nem voltak segítőkészek (ezt csak te tudod megcsinálni, hangzott a mondat és hát egy túróst, bárki meg tudja, aki hozzáfér a rendszerhez, én kapásból három ilyen emberről tudok - egyébként ezt el is mondtam, nem túl kedvesen), hogy azóta is csak tátom a számat, hogy én tényleg ennyire le vagyok itt szarva?! 
És hát úgy tűnik, hogy sajnos igen.

kedd, október 25, 2016

"Betegbeteg"

Na tessék, a szakmai sértettség megbetegített: már úgy jöttem haza, hogy pocsékul voltam, mindenem fájt, össze-vissza vert a lötyögős billentyűjű szívem egész nap (ezt betudtam mondjuk a tavaszi időnek), aztán itthon eszméletlenül elkezdett fájni a bőröm (én így vagyok lázas), iszonyúan fájt és égett a szemem, majd (dobpergés) kiderült, hogy hőemelkedésem van. Hőemelkedésem. Nekem. 
Utoljára 15 éve volt lázam, amikor durva ételmérgezésem volt egy hónapig. 
Nekem soha nincs még csak hőemelkedésem sem, nemhogy lázam - egyszer az orvos erre megvetően azt mondta, hogy ez rossz immunválaszra utal -, de ha van, akkor, mint a náthás férfiak, szó szerint halálomon vagyok. 
De basszus én most nem lehetek beteg, témazárót kell iratnom és előtte összefoglalunk, csináltattam az osztályokkal Halloween projektet, az iskolai Halloween partiban is kell valamit bohóckodnom, plusz be vagyok osztva orrba-szájba helyettesíteni, engem ki fognak nyírni.
Helyettesítésről jut eszembe: ma erkölcstan órán voltam az ötödikeseknél és iszonyú helyesek voltak, tök jót beszélgettünk; meg is legyintett a gondolat, hogy csinálok valami ilyen továbbképzést. Annyiszor van hetedik órában a nagyokkal, hogy inkább beszélgetnék velük (mennyivel hasznosabb lenne, jóég), de ehelyett tolni kell az agyukba a subjectverbobjectet (amit hetedik órában természetesen képtelenek befogadni) 





PS: Most inkább nem fejtem ki, hogy rájöttem, a nyelvtan tanítása felesleges időpocsékolás, bár nyelvtan tanulásra kétségtelenül szükség van.

hétfő, október 24, 2016

Léna különkiadás

Ma az óvó néni azzal fogadott, hogy holnap viszi Lénát a nemtommilyen tévéműsorba tököt faragni. (Majd ezt pontosítanom kell, hogy a tévé előtt csápolhassunk jókor) 
Mondtam neki, hogy Léni imádja az ilyeneket, mert ügyes és nagyon fegyelmezett is, mire az óvó néni azt mondta, hogy bizony, ezért viszi magával.
Urasan taxival mennek-jönnek, kellett beleegyező nyilatkozat, ezer adat - egy adott ponton nagyon megszorongattam szegény óvó nénit, mert le kellett írnia Léna születési helyét; először csak egy H betűt írt, mondván, hogy majd később megnézi, de tanárvérem nem hagyott nyugodni, úgyhogy lediktáltam neki, basszus, tessék tudni leírni, hogy Houston, hát ilyet -, na meg nem győztem Marcust vigasztalni, aki halálra van sértve, mert ő nem mehet. Cserébe fociznom kell, míg Léna haza nem jön...


PS: Lehet, hogy megveszünk egy házat; te jóisten, húha, jaj és nahát.

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Mi ez az e-mail amit küldtél nekem?
Nem nézted meg? Egy eladó ház linkje. 
Látod, ez a szerelem: még mindig vadul dobogni kezd a szívem, mikor meglátom, hogy írtál...

péntek, október 21, 2016

Egmont

A legjobb dolog október 23-ban az, hogy legalább ezerszer hallottam a héten az  Egmont nyitányt. 
Mikor rácsodálkozom ezekre az elképesztően szép zenékre, mindig rájövök, hogy már soha egy hangnyi zenét nem hallgatok - mióta gyerekeim vannak, nincs szebb a csendnél -, pedig régen megállás nélkül koncertekre jártam, a Fesztiválzenekart állóhelyekről hallgattam ahol csak lehetett és Istvánnal legfőbb szórakozásunk egy időben a klasszikus zene hallgatása, na meg a lemezek gyűjtögetése volt (ami ugye elég vicces, tekintve, hogy ő világ életében rockzenekarok  - hehe, a degradáló rockzenekaron biztos megsértődne - basszusgitárosa volt és mégis: valahogy nem klasszikusokat csak elvétve hallgattunk; a kapcsolatunknak egy elég hosszú időszakában kábé csak ezen nem vesztünk össze).

csütörtök, október 20, 2016

Slave to the wage aka "Those who can't do, teach" vol.32678945

Ma beszélgettem a titkárnőnkkel, aki egy adott pillanatban azt mondta, hogy még soha nem látott senkit, aki ilyen gyorsan, ennyire ráérzett volna az emberekre mint én. 
Kétségtelen, hogy ez egy skillem, valahogy meg kéne lovagolni és milliárdokat keresni vele.

Amúgy menthetetlenül elvesztem, végképp beszippantott a tanítás: az előbb (este kilenc körül) arra eszméltem, hogy az egyik hetedikes tanítványommal egy online versenyről levelezek.
Az egyébként eléggé biztosnak látszik, hogy a költözés miatt más suliban kell majd tanítanom (vagy mást kell csinálnom máshol) és emiatt aggódom is, meg nem is. 
Az tény, hogy itt rengeteg és nehéz a munka, osztályonként folyamatosan harminc gyereket készítünk a Cambridge vizsga különböző fokozataira, tanítani kell brit, amerikai és ausztrál civilizációt, ez jó sok készülést igényel (viszont én nagyon megszerettem, tök érdekes), ugyanakkor ez azért nem egy átlagos iskola, átlagos gyerekekkel, hanem válogatott társaság (sokaknak már nyolcadikban megvan a felsőfokú nyelvvizsgája), máshol nyilván sokkal nehezebb sok szempontból és gondolom szakmailag nem túl nagy kihívás a legtöbb iskolában dolgozni, itt meg azért eléggé az, bár tény, hogy minden bőrt lenyúznak rólunk és időnként nagyon mérges vagyok amiatt, hogy olyan magától értetődően szívatnak az égvilágon mindennel és elvárják, hogy mosolyogva tűrd az összes plusz órát, versenyzést, helyettesítést, péntek ötkor napközizést, vasárnap amerikai tanár fogadását, amerikai tanár tanárrá képezését, ügyes-bajos dolgainak intézését, stbstb. 
Na tessék, még mindig és már megint a munkán nyígok, lehet, hogy ezentúl csak linkelnem kéne egy-egy régebbi bejegyzést.

szerda, október 19, 2016

"Run away from all your boredom" aka "Life is what happens to you while you're busy making other plans"

Jaj, nem tudom, rettentő nyűgös vagyok, folyton csak rohanok a saját életem után, hatkor kelek mindig horror szívdobogásra, stresszben, loholok a busz után, az iskolában az óráim mellett folyamatosan meg kell oldani mások életét is, aztán vágtatni haza, mert jaj, a gyerekekért időben kell jönni, itthon a szokásos verkli, mosás, főzés, teregetés, mosogatás, gyerekhiszti, esti rutin, nem akar senki fogat mosni, aludni, összevesznek, sírnak, orrba gyűrik egymást, nem jó a vacsora, nem akarok inhalálni, ne menjünk holnap oviba, nem, nem, ne, ne, ne, neee, ágyból ki, ágyba be, ne ez legyen a mese, dedede, nem tudok aludni, brühühű, stbstb én meg az öt perces szünetekben - amikor épp mondjuk nem kell senkit fürdetni, abajgatni, vacsoráztatni, noszogatni, toszogatni - az óráimra készülök, dogát javítok, dehát nevetséges az egész, alig tudok koncentrálni, végül mindent összecsapok, eh, jó lesz ez így is; de igazán semmi se jó, az óráimat is mindig olyan szürkének érzem, de mit csináljak, ha készülés közben a gondolataimat se hallom...nem jó ez így, nem tetszik, az élet nem erre való. 
Amikor régen azt hajtogattam, hogy nem akarok gyereket, akkor pontosan attól féltem, ami most történik velem: hogy a rutin felzabálja az egész életemet és minden csak arról szól majd, hogy mit kell csinálni/venni/hozni/vinni, milyen másik ember életét kell nekem egyengetni. A gyerekeimet persze imádom nyilván, megteszek értük bármit, nem is erről van szó, de valamit meg kell változtatnom, mielőtt belefulladok a funkcionális létbe.
Most biztos sokaknak nem fog tetszeni amit mondok, de sajnos azt látom, hogy az anyaság kiváló menekülés azok számára, akik egyáltalán soha nem szeretnének szembenézni önmagukkal. Nem, nem mondom, hogy mindenki ilyen, aki gyereket vállal, de a gyerekvállalás bizony csodálatos terep az önbecsapásra/önmegtagadásra, ha valakinek éppen erre van affinitása.
Én nem tudom, erre a fajta kínra mi a megoldás, hogy van-e egyáltalán, de az biztos, hogy én nem hagyom ennyiben az életem.



PS.: Pedig ma alá kellett írnom egy papírt, miszerint bruttó nyolcezerrel többet keresek szeptembertől, hát néddmá, a világ császára vagyok.