szerda, november 30, 2016

slave to the wage vol.456238912

Az iskolai csesztetés sajnos folyton újabb fordulatokat vesz, úgyhogy most éppen annyira idegesít a dolog, hogy egy percet sem tudtam aludni, szóval majd lefordulok itt a székről. 
Szörnyű, hogy nem tudom leszarni ezeket a dolgokat, pedig annyi kollégám volt már, akit kicsit sem érdekelt soha, hogy végzi a dolgát, tanulnom kell tőlük, ez egy szuperképesség. 
Amúgy meg elmondtam, hogy el fogok menni, ez mondjuk jó érzés. Azt persze nem mondtam, hogy ha sokáig tart a csesztetés, akkor hamarabb mint gondolnák...

hétfő, november 28, 2016

"Ragyogó kékségen sötét pihe-szál: óriás magányban egy pacsirta száll"

Léna épp a Buba énekét szavalja - újabban minden este -, ugyanis mostanában ismét kitört nálunk a Weöres Sándor-láz, elég kellemes, olyan szépek ezek a versek. 
El is meséltem Lénának, hogy már két évesen is mekkora rajongója volt a szép verseknek, aztán feltúrtam a blogot, hogy nektek is elmesélhessem, íme egy 2012-es blogbejegyzés részlete:
*(...) levél, amit Marcinak írtam pár hete, mikor nem volt itthon: jaj, reggel olyan megható volt, Léna ordított mint a sakál, én meg dühösen rámordultam, mert épp a konyhában vacakoltam és be kellett mennem a szobába megnézni, hogy miért rikolt és szegény zokogva tartotta felém a Weöres Sándor kötetet, hogy nagyon sürgősen olvassam fel neki a "Három görbe legényke, róka rege róka" kezdetűt:). el is szégyelltem magam rögtön és kedvesen elolvastam.

"Jó a világ végéig, egy erdőben elbújni"

Az a mániám, hogy kialakítok valami örök tradíciót a családban: zabálás helyett biciklitúrát húsvét hétfőn (ez még nem jött össze, de dolgozom rajta) meg újabban a kirándulva szülinapozást, na ez a projekt már úgy tűnik, sikeresebb. 
Októberben a gyerekek születésnapját is minikirándulás-gigaszalonnasütés keretei között ünnepeltük és most vasárnap meg Marci szülinapján fagytunk halálra küzdöttünk az új hagyomány kialakításáért; szuper volt egyébként, csak hát az aktív hétvége dögletes: mivel már szombaton is kirándultunk, plusz a szokásos hétvégi munkatáborom elemei (ezer kör mosás, teregetés, főzés, mosogatás, takarítás), na meg a spéci szülinapi pluszok (vendégség, torta, születésnapi vacsora) is befigyeltek, ezért már ma reggel négykézláb másztam ki az ágyból, csak az éltet, hogy tizennégy tanítási nap múlva itt a téli szünet (jézusom, ez nagyon sok!); persze ezzel is van egy kis bibi, de leszarom beletörődő vagyok: 29-én berendeltek dolgozni, nincs mese, mi vagyunk az ügyeletes iskola, valakinek ezért ott kell lenni legeltetni a szegény napközis gyerekeket.
Szinte biztos voltam benne, hogy nekem be kell majd mennem, mert sokat voltam beteg - mondjuk ez elvileg egy olyan dolog amiről nem tehetek, de tekintsünk most el ettől - és megmondták előre, hogy azt hívják be, aki sokat volt szabadságon (nem, a betegség nem szabadság, csak hát úgy tűnik annak tekintik, bár tényleg nem tudtam beszélni heteken keresztül,  de ki nem szarja le). 
Na, van is ebből nagy hajcihő, mindenki fel van háborodva, egymásra mutogat, ez annyit volt beteg, amaz ennyit szabadságon,  neki mér kell,  neki mér nem, fú, megy a kicsinyeskedés ezerrel, jézusom, mennyire utálom ezt. 
Persze ezt az állandó kicsinyeskedést, meg egymás figyelgetését is azzal érték el, hogy semmiért nem jár külön pénz és mindenhez jó pofát kell vágni. Én mindig mindenkinek viszek ajándékot, aki helyettesít: ugyan szabadkoznak és nem akarják elfogadni, de szerintem mindenkinek jól esik. Jó, hát nem pénzt kapnak, hanem mondjuk csokit, de szerintem ínséges időkben a gesztust is értékelik a szegény tanárok.
Kéne venni egy rakás karácsonyi ajándékot - tavaly nagyrészt online vettem a dolgokat, isteni volt -, meg lassan el kéne kezdeni szelektálni a cuccokat, mert kettőt pislogunk és már költözhetünk is. Tudom, hogy ez ilyen, ha felnőtt az ember, csak úgy repül az idő.

csütörtök, november 24, 2016

life is a bitch

Ugyan nem veszek most fel hitelt, de a tesóm hitelfelvételében aktívan közre kell működnöm és amikor az ügyvédnél voltunk és beszélgettünk vele a hitelfelvételről, akkor elmondtam neki a közös nettó keresetünket, majd azt is, hogy ez az összeg szerintem biztosan elég lesz ahhoz, hogy a tesóm hitelt kapjon. Az ügyvéd az összeg hallatán fintorogni kezdett, majd azt kérdezte csak ennyi?
Azóta is sokat gondolok erre: tulajdonképpen olyan bájosan bumfordi, ahogy az ügyvéd, aki a havi fizetésem kétszeresét tette zsebre a mi tíz perces tranzakciónkkal, fintorogva lekicsinyli a kettőnk fizetését.





PS: Amúgy is ez az egész hitelképesdi az emberek öszes fájó pontját egyszerre tapogatja: mennyit keresel, van-e bejelentett munkád, férjed/feleséged/elég rokonod, aki adóstársad lehet, van-e megtakarításod, milyen nemű vagy (! az OTP-ben azt mondták nekünk, hogy egyedülálló nőket minden további nélkül hitelképesnek nyilvánítanak, míg az egyedülálló férfiakat sokszor elutasítják).

Felnőtt élet, fúj.

szerda, november 23, 2016

ahogy a dolgok vannak

Tegnap kifizettem a felesleges második diplomámhoz felvett diákhitelt is, csodás érzés. 
Tizenhárom éven át volt diák- és lakáshitelem, most meg hirtelen szabad vagyok, mint a madár és ha minden jól megy, a házat is kifizetjük, csak úgy, őő zsebből, vicces.
Azért változatlanul minden reggel úgy kelek, hogy Paris Hilton akarok lenni.

Ez a Léna baba, ez valami tündér: itthon vagyunk ugye kettecskén és ő, bár szeret aludni, mégis előbb ébred, mint lusta anyukája. 
Ma elmondása szerint felkelt, felöltözött, megcsinálta a haját (az nagyon fontos!), majd olvasott és hagyott engem aludni. 
Hihetetlen, hogy pár éve még etetni kellett és pelenkát hordott! Nem győzök ámuldozni ezen.




update: Elkezdtem ovit keresni a gyerekeknek: hát, eddig elég reménytelennek tűnik a helyzet, kábé kiröhögtek, hogy hely? két gyereknek? hát megőrültem én? Mondjuk nem pontosan értem, hogy ha az ovi kötelező, akkor a körzetes ovinak miért nem kutya kötelessége két gyereket felvenni a körzetéből, dehát miért is működnének úgy a dolgok, ahogy kéne nekik, ugye...
Felmerült bennem az is, hogy ha nem találunk semmit, hát nosza otthon maradok velük arra a pár hónapra (úgyse lesz munkám hála a jóégnek), utána úgyis bekerülnek az iskolai mókuskerékbe, de állítólag nem lehet, van valami jogszabály, hogy az iskola előtti egy évben oviba kell járniuk, merthogy az iskola előkészítő - ami miért is kell? -, meg blabla...
Egyébként az én gyerekeim rajongva imádnak iskola előkészítőre járni (van az ovinak tehetséggondozója, iskola előkészítője és ovis úszása meg két hetente aerobicja* ingyen és bérmentve; a polgármester nagyon kitesz magáért, úgy tűnik), biztos azért, mert nem olvasnak Vekerdyt, aki szerint az ilyesmi az ördögtől való.




* Léna annyira imádja az aerobicot, hogy most már ideje vennem neki egy olyan csíkos Jane Fonda aerobic zoknit

hétfő, november 21, 2016

"betegbeteg"

Ha kilencvenháromszor nem keltem Lénához éjjel, akkor egyszer sem, szegénynek úgy tűnik begyulladt a füle, kábé egész éjjel fenn voltunk mi ketten.
Szánom-bánom, de undok is voltam vele többször, mert van egy olyan szokása, hogy egyszerűen nem mondja meg, hogy mi baja, csak sír és ettől bevallom bedühödök néha, főleg, ha előzőleg öt percet aludtam és hajnalodik.
Normális esetben az éjjeli sírás nála azt jelenti, hogy pisilnie kell, de most megállás nélkül sírt. 
Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy a füle fáj, elkezdtük melegíteni, de már ekkor is vagy éjfél volt, reggelre meg már láza is volt szegénynek. 
Kihasználtam, hogy legálisan itthon maradhatok Lénával, gyorsan el is mentem orvoshoz (na ezért vagyunk mázlisták, hogy Marci szabad, mint a madár), aki szerint nemcsak hörghurutom, de krónikus  gégegyulladásom is van és baromi gyorsan húzzak gégészhez, még mielőtt valami polipot fejlesztek a gégémre (apukámnak volt, btw). 
Azt mondta, időpontot úgyis csak húsvétre kapok, de próbálkozzak azért...és nédd már: mindjárt indulnom kell, kaptam mára (!) egy időpontot, tök jó. 
Mondjuk a gégetükrözés lehetősége annyira nem dob fel, szóval jézusom. (Amíg engem hánytat a gégész, Marci Lénát viszi orvoshoz, jók vagyunk).

vasárnap, november 20, 2016

Plattyant

Egy ideje van egy szakmai dilemmám és eléggé rosszul érzem magam tőle. 
Az a sztori, hogy egyszer csak hívatott az igazgató-helyettes, mondván, hogy az angolos osztályom és a szülők (!) panaszkodnak, hogy nem értik a nyelvtant, mert hogy én olyan furcsán magyarázok, nyilakat rajzolok a táblára*, stbstb.
Őőő, jó, kicsit elkenődtem ugyan, merthogy még soha ilyen kifogás nem merült fel, de oké, eddig nem tanítottam, csak felnőtteket. Ez az igazgató-helyettesi figyelmeztetés mondjuk különösen rosszul esett, igazi arculcsapásként éltem meg, hogy a gyerekek osztályfőnöke azonnal az igazgató-helyettesig szaladt a problémával (holott rendszeresen beszélgetünk az osztályáról), illetve hogy a gyerekeknek és kedves szüleiknek sincs annyi vér a pucájában, hogy ezzel a gonddal elém álljanak és ne hátulról támadjanak. (Azóta én már szóltam az osztályfőnöknek, hogy légyszi, legközelebb álljatok elém egy ilyennel. Én értem, hogy kínos, de leszarom, hadd ne játszmázzak már egy általános iskolában.) Az különösen abszurd volt, amikor az igazgató-helyettes a beszélgetés végén arra kért, hogy tegyek úgy, mitha nem tudnám, hogy panaszkodtak rám...fú baszki, ennyit az egyenes beszédről.
Az egyik kedves angolosnak rögtön elsírtam a bánatomat és nosza, be is ült az órámra, most már kétszer azóta. 
Az első alkalommal az derült ki, hogy a kommunikatív nyelvoktatás szerinti felfedeztetős, a szabályokat a gyerekekkel kimondatós módszert (azaz amit én tanultam módszertanból világ életemben) dobhatom ki a kukába, az szar, ugyanis frontálisan kell mindent lenyomni a torkukon, meg a füzetükbe bekényszeríteni, hogy levédjem magam a szülőkkel szemben (szó szerint ezt mondták), na meg állítólag ebből többet tanulnak (szerintem ez kizárt, de oké, mit is mondhatnék).
Amiatt is kritika ért, hogy nem vagyok elég szigorú, hogy a jó kedélyem csak elkapatja őket és a fejemre nőnek.
Legközelebb tartottam egy horror unalmas, görcsös, mosolytalan frontális órát, ahol egy pisszenés se hallatszott, mindannyian majdnem elájultunk az unalomtól és akkor megdicsértek, mert minden a füzetbe került, lenyomtam az anyagot a-tól cettig és jaj de jó, így kell ezt, micsoda fejlődés.
És hát az van, hogy mióta ez így kirobbant, nekem elment a kedvem az egész iskolától, tök csalódott vagyok. Mondhatjátok, hogy csak az a baj, hogy nem bírom a kritikát, de nem, nemcsak az a baj. Az a baj, hogy nem értek egyet a módszerrel, amit elvárnak tőlem és így nagyon nehéz csinálni ezt. Kritizáljanak, persze, az embernek mindig van mit javítania a módszerein, ugyanakkor ha homlokegyenest az ellenkezőjét kell csinálnom annak, amit mindig tanultam, az azért annyira nem tetszik.
Meg mittudomén, valahogy azt is elkezdtem érezni, hogy a diákok nem fogadnak el igazán tanáruknak - nem tudom ez miből fakad, talán még nem szoktuk meg egymást, vagy talán nem úgy kezelem őket, ahogy megszokták -, fegyelmezni nem tudok  úgy ahogy kéne (és különösebben nem is akarok, az az igazság) a tantestületbe se tudok sehogy beilleszkedni, valahogy totál nem a közegem ez az egész, egy darab hasonszőrű embert nem tudnék mondani, pedig próbálok barátkozni, de mégis egyedül érzem magam.
Azt hiszem nem jön be nekem ez a közoktatásosdi - persze simán lehet, hogy csak ez az iskola, vagy hogy gyerekeket kell tanítanom -, a nyelviskolákban mindig sokkal jobban éreztem magam. Tartottam tőle, hogy majd így lesz, mindegy, hát ez a tapasztalat is jó lesz majd valamire...



* nagyon jól el lehet magyarázni idővonalakkal a különböző igeidőket, illetve nyilazni szoktam a szenvedő szerkezet tanításánál is, de még soha nemvolt erre panasz, jézusom

"Itt van a szép, víg karácsony"

Mit kérsz karácsonyra?
Szopóálarcot lehet?
Biztos nagyon drága...

Játszóház szürreál

Tegnap a játszóházban egészen szürreális beszélgetésnek voltunk tanúi, olyan nyolcéves forma kislányok folytatták, ha jól értettem, egymást akarták túllicitálni; az mondjuk nem derült ki, hogy csak játékból-e vagy ez a valóság, de mindenesetre mindkét lehetőségnek igen komoly tanulságai vannak:...és képzeljétek, engem az apám elhagyott és előtte megcsalta anyát! Az semmi, az én apámért meg jött a rendőrség és börtönbe zárták!

csütörtök, november 17, 2016

Marcika különkiadás

Amikor elfog a cute aggression, ha a gyerekeimre nézek, akkor mindig elkezdem nyomorgatni a kis testüket, befogom a szájukat meg az orrukat, összenyomom az egész arcukat (persze csak óvatosan, nyugi, ne hívjátok a gyermekvédőket) és közben azt kiabálom, hogy nem bírom tovább, nem bírom! 
Marcika különösen imádja ezt a játékot - ő amúgy is rettentően szereti a simogatást-nyomorgatást, egyfolytában a fejét kell simogatni, sokszor egyszerűen kényszerít és ő mozgatja a kezemet -  és néha, mikor nyomorgatom az arcát, épp valamiért hang nélkül, akkor azt kezdi kérdezgetni, hogy nem bírsz, mama, nem bírsz?
Elviselhetetlenül cuki, nem bírom.