Még mindig nem tudom eldönteni, hogy bátor, gyáva, gonosz vagy önző vagyok, illetve esetleg ezek förtelmes keveréke.
Azt hiszem életem legnehezebb döntéseit hozom itten egymás után, ráadásul rosszalló tekintetek kísérnek az úton, nem könnyű, de csinálom, my way meg minden, ugyanakkor persze rágom magam rendesen, rémálomban nyöszörgök éjszakánként, egyre kevésbé van kedvem elmagyarázni, hogy mit miért és hogyan, persze lehet, hogy végül nemcsak megégtem a seggem, de a bűntudattól se tudok majd szabadulni, fogalmam sincs.
Azt se nagyon tudom, hogy ki mit csinált volna a helyemben, persze ilyenkor mindenki kurva okos, mindenki pont fordítva csinálná mint én, elméletben mindenki racionális és dehogyis érzelmi lény, csakhát amikor hirtelen választani kell, akkor az embert elhagyja a ráció, btw ez egy szép kövér morális dilemma, valami buta bölcsész szakon rághatnák egy kurva unalmas szeminárium keretében fél éven át, új mantrám van egyébként, nemtom mondtam-e már: az életben mindent úgy kell elfogadni ahogy jön, ne tegyél bele energiát, meg kisfaszom, az egyik tanítványom azzal vigasztalt, hogy a bátyám is külföldön volt, amikor az anyánk meghalt, az élet nem állhat meg, aztán egy grimasz kíséretében elismerte, hogy rohadt egy helyzet amiben vagyok, persze a hibás most is én vagyok: ha annak idején illedelmes huszonhárom éves módjára pottyantottam volna mondjuk úgy három gyereket, akkor ugye minden kurva egyértelmű volna: a gyerekek mindenekelőtt, punktum. De a szerelemért elhagyni a beteg anyámat, az erkölcstelennek, illetlennek, nevetségesnek hat (csak megsúgom, hogy egészen addig van ez így, amíg kívülről nézzük), merhát ugye elméletben mindenki erős, morális lény, mindenki kurvára tudja a frankót, én csak küzdjek mindennel egyedül, elvégre tavaly többször azt mertem mondani, hogy egyedül jó, hogy a kapcsolatok borzalmasak, ezért nekem mosmár nincs jogom máshoz soha többé.
Na. Moralizáláson kívül azért mással is foglalkozom: négy kiló csirkenyakat hurcoltam el Triesztig (a tecsós néni háromszor kérdezett vissza döbbenten: négy kiló? Nektek bevallom, hogy ötöt akartam, de azt már tényleg túlkapásnak éreztem volna) és holnaptól a Marcival egymáson röhögünk majd egy nyelvtanfolyamon.
Azt hiszem életem legnehezebb döntéseit hozom itten egymás után, ráadásul rosszalló tekintetek kísérnek az úton, nem könnyű, de csinálom, my way meg minden, ugyanakkor persze rágom magam rendesen, rémálomban nyöszörgök éjszakánként, egyre kevésbé van kedvem elmagyarázni, hogy mit miért és hogyan, persze lehet, hogy végül nemcsak megégtem a seggem, de a bűntudattól se tudok majd szabadulni, fogalmam sincs.
Azt se nagyon tudom, hogy ki mit csinált volna a helyemben, persze ilyenkor mindenki kurva okos, mindenki pont fordítva csinálná mint én, elméletben mindenki racionális és dehogyis érzelmi lény, csakhát amikor hirtelen választani kell, akkor az embert elhagyja a ráció, btw ez egy szép kövér morális dilemma, valami buta bölcsész szakon rághatnák egy kurva unalmas szeminárium keretében fél éven át, új mantrám van egyébként, nemtom mondtam-e már: az életben mindent úgy kell elfogadni ahogy jön, ne tegyél bele energiát, meg kisfaszom, az egyik tanítványom azzal vigasztalt, hogy a bátyám is külföldön volt, amikor az anyánk meghalt, az élet nem állhat meg, aztán egy grimasz kíséretében elismerte, hogy rohadt egy helyzet amiben vagyok, persze a hibás most is én vagyok: ha annak idején illedelmes huszonhárom éves módjára pottyantottam volna mondjuk úgy három gyereket, akkor ugye minden kurva egyértelmű volna: a gyerekek mindenekelőtt, punktum. De a szerelemért elhagyni a beteg anyámat, az erkölcstelennek, illetlennek, nevetségesnek hat (csak megsúgom, hogy egészen addig van ez így, amíg kívülről nézzük), merhát ugye elméletben mindenki erős, morális lény, mindenki kurvára tudja a frankót, én csak küzdjek mindennel egyedül, elvégre tavaly többször azt mertem mondani, hogy egyedül jó, hogy a kapcsolatok borzalmasak, ezért nekem mosmár nincs jogom máshoz soha többé.
Na. Moralizáláson kívül azért mással is foglalkozom: négy kiló csirkenyakat hurcoltam el Triesztig (a tecsós néni háromszor kérdezett vissza döbbenten: négy kiló? Nektek bevallom, hogy ötöt akartam, de azt már tényleg túlkapásnak éreztem volna) és holnaptól a Marcival egymáson röhögünk majd egy nyelvtanfolyamon.
Ebből a postból nem tudom pontosan leszedni, hogy mi a helyzet, de én soha nem hoznék meg olyan döntést, amitől förtelmesen szarul érezném magam.
VálaszTörlésén sem
VálaszTörlés