... to be continued

Elfogyott a netem.

Molly prűd

De most, hogy terhes vagyok, mindenki megtudja, hogy szoktunk dugni, ez olyan ciki...
Gondolom eddig is sejtették...
Jó, de például a szüleink számára így annyira egyértelművé vált, meg különben is, biztos mindenki azt gondolja, hogy ikreket valami különösen perverz módon lehet összehozni...

Egy esküvő, egy költözés és a javulás útja

Mindenféle jó dolgok történtek, elköltöztünk a tengerre néző csudalakásba (a lakás igazából nem olyan jó, de a fantasztikus terasz megéri az áldozatokat), ami pont olyan mint a balatoni házunk: öreg, nyikorgós és szívfacsaró hangulatú, aztán hazajöttünk, összeházasodtunk és az esküvő napján elkezdtem jobban érezni magam: a szagok már alig zavarnak, erőm is több van és elkezdtem enni. Igaz, néha még kiröppen a reggeli, de úgy döntöttem, ez még belefér.
Egyébként meg már most megdöbbentően nagy a hasam és azt a megállapítást tettem, hogy ahhoz elég nagy, hogy minden üzletben magázzanak, viszont ahhoz még túl kicsi, hogy a járműveken átadják a helyet...

Ospedale Maggiore, Burlo Garofolo - Pronto Soccorso

Különös problémáimból adódóan, lassan igen jól tájékozódunk az olasz egészségügyben: decemberben ugye a furcsa szívbajom miatt voltunk elsősegélyt kérni, ma meg az immár valóban vészes hányásomat kezeltettük.
Miután három napja az égvilágon mindent kitaccsoltam és ezáltal olyan lettem mint egy halott nagyon vörös szemekkel és gyötrő migrénnel, ezért délutánra egy kicsit kezdtem beparázni (időnként tényleg azt éreztem, hogy kész, vége, ennyi volt, most meghalok) és gyorsan elmentünk oda, ahová végülis nem akartam nőgyógyászhoz járni, de gondoltuk, az elsősegélyen már csak tudják, hogy ilyenkor mi a franc van, Nade.
Egy dögmeleg helyen, egy nyomorult kisszéken kellett várakoznom és addigra már tényleg azt hittem, hogy megdöglök és leájulok a székről, így Marci kicsit összebalhézott a felvételes undok banyával (neki még fontos szerepe lesz) és elrohantunk a régi, bejáratott elsősegélyünkre, ahol viszonylag hamar lefektettek (najó, először látványosan elhevertem a váróban lévő padon) és kaptam egy kevés infúziót (addigra már annyira szomjas voltam, hogy a fél karomat odaadtam volna bármilyen folyadékért, csakhogy inni nem mertem, mert addig mindent kiokádtam), majd közölték, hogy mentővel szépen átvisznek oda, ahonnan jöttünk, merhogy ott ismerik a dörgést az ilyen terhesek gyógyszerelését illetően.
A mentősök nagyon kedvesek voltak, mentőben feküdni viszont félelmetes és rémesen kiszolgáltatott érzés.
Szóval visszakerültünk a kiindulási pontunkhoz és a felvételis gonosz banyához, aki továbbra is nagyon undok volt, majd egy ponton, amikor nem értettem, hogy mi a francot kell tennem a vizsgálat előtt (amúgy se tudok jól olaszul és egyrészt a terhesség miatt elbutultam, másrészt még mindig gyenge voltam és dekoncentrált), akkor a banya egyszer csak türelmetlenül megszólalt magyarul.
Azt hittem, elájulok. A felvételnél világosan elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk és hallhatta, hogy kínlódunk a nyelvvel és nem, ő nem szólt volna, hogy hát izé, kedves honfitársaim, nézzék, itt ez és ez van. Attól kezdve meglepő módon hajlandó volt magyarul beszélni, sőt, időnként gonoszul mosolygott is, de ez azért annyira meglepő fordulat volt, hogy a kijáratig csak tátottuk a szánkat.
Amúgy meg valami csodaszert adhattak nekem, mert hazafelé több szalonnaszagú boltba is képes voltam betérni. (A csodaszerre rákerestem azóta és mindenféle aggasztó dolgokat olvastam róla, mondták is, hogy csak akkor vegyem be, ha nagyon muszáj.)
A kis gumimacik jól vannak, sokat nőttek (érthetetlen, kábé annyit eszem, mint egy fél egér), nagyon kedvesen úszkáltak szokásuk szerint és megint nagyon vigyorognom kellett, mikor megláttam őket, jó találkozni velük, olyanok, mint valami csehszlovák rajzfilm hősei.
Közben meg költözünk, pakolunk, tulajdonképpen nem is volna időm elpatkolni. Az orvos egyébként jó fej volt (és elég jól beszélt angolul; én meg ezen a nyelven még elbutult állapotomban is meggyőző vagyok szerencsére), aszonta, hogy hát sajnos, ikrekkel járhatnak ilyen extra gyötrelmek, ez van.
Most rettegek és reménykedem, hogy holnap nem kezdődik újra a rémálom, kívánjatok nekem sok szerencsét.

eh

Az persze azért jó az örökös hányingeres döglődésben, hogy rengeteget olvasok, ráadásul a nem-terhes állapotomhoz képest egészen más szemmel, úgyhogy most, terhesen a következő megállapításokat tettem:
a) azelőtt fel sem tűnt, hogy a regényekben ennyit esznek és isznak
b) minden regényben volt legalább egy halva született csecsemő
c) az egyik regényben egy nő belehalt a szülésbe

Egyébként meg gondolkodtam én ezen az infúzió-dolgon, hát ez lehet nagyon romantikus is: tudjátok, a nő az infúziót karjából kitépve megy az esküvőjére, meg ilyesmikre gondoltam.

helyzetjelentés

Tegnapi krízisem hatására (megint mindent kihánytam és este már sírtam kétségbeesésemben) ma felhívtam a nőgyógyászomat, hogy mondjon már valamit, mert megdöglök, mondott is: megesik az ilyen, befektetjük a kórházba egy kis infúzióra, ó, csodás, legszívesebben már indulnék is, tőlem jöhet akár a kórház is, ha megszabadítanak a kínjaimtól, komolyan, mondjuk van némi gond ezzel, mert egyrészt most éppen egyik lakásból a másikba költözünk, másrészt hétvégén lesz az esküvőnk, de aszonta a néni, semmi gond, megoldjuk.

és még mindig a hányás

Fáradhatatlanul kutatok a neten valami gyógyszer (vagy módszer) után, amitől jobban lennék és találtam egy olyan cikket, ami valamilyen új, a terhességi hányás elleni gyógyszerrel foglalkozik és ennek kapcsán megszólaltatnak egy érintettet is: teljesen elkeseredik az ember a reggeli rosszullétek miatt - mondja. - Ha klinikailag tesztelték, minden gyógyszert szívesen fogadok, ami egy kicsit is segít ezen a rémes állapoton. Azért mentem kórházba, mert nagyon el voltam keseredve. Terhességem első négy hónapjában iszonyúan szenvedtem. Azt kívántam, bárcsak lelőne már valaki. És semmi sem hozott enyhülést. És azt is tudtam, hogy másnap sem lesz jobb. Minden nap hánytam. Rémes volt, teljesen depressziós lettem. Egyetlen falat étel sem maradt meg bennem. Még a vizet is kihánytam. Aludni sem tudtam, hajnali háromkor már arra ébredtem, hogy hánynom kell. Természetesen minden gyógyszert tesztelni kell, hogy nincsenek-e mellékhatásai. Nagyon jó hír lenne a gyógyszer bevezetése mindenkinek, aki szenved ahelyett, hogy élvezné a terhességét.

Bevallom, megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal.

shocked

Johnjohn írt, hogy több (!) agyvérzése is volt mostanában és hogy talán akkor számára ezzel vége is a dalnak. Teljesen sokkolt a hír.
És a sokk mögött még felsejlett az a gondolat is, hogy jézusom, már olyan öreg vagyok, hogy az exeim elkezdenek meghalni...

Molly is new

Nahát, a sok hányás miatt elfelejtettem elmesélni, hogy Marci hogy kérte meg a kezem a Normafánál, nagyon vicces volt, főleg azért, mert meggyőződésem volt, hogy csak hülyéskedik, akkor történt, miután ultrahangon megnéztük a két kis gumicukor (aka taszilók) randalírozását, őszintén szólva sosem gondoltam, hogy valaha férjhez megyek és gyerekeim lesznek, hogy mik vannak és hogy kell vigyázni...

Kedves tévénéző gyerekek!

Dr Spock (a legújabb barátom) aszonta, teljesen természetesek a negatív érzéseim, sőt, nagyon jó, hogy vannak, sőt, nagyon jó, hogy foglalkozom velük, merhogy a hárító terhesekre majd később szakadnak rá az óhatatlanul is megjelenő kellemetlen érzések.
Egyébként Houstonban már találtunk is pár segítőkész magyart, az egyikük nemrég szült kint és csak úgy ontja az információkat. Kicsit kellemetlen, hogy úgy tűnik lesz kábé három hét, amikor nem leszek biztosítva, remélhetőleg nem akkor lesz lepényleválásom vagy toxémiám, vagy ilyen frankó cuccok...
Egyébként elképesztőnek tartom, hogy az ember már a blogjában sem nyivákolhat kedvére. Emlékszem, annak idején pontosan azért kezdtem blogot írni, hogy ne menjek mások idegeire, ne traktáljak mindig mindenkit a bajaimmal. Mások a blogot művészi teljesítményként értékelik, nekem ez a terápiám, nem értem, hogy mit zavar ez bárkit. Tessék innen elmenni napsugaras gasztro- meg babablogot olvasni, a lehetőség adott.
Én meg maradok ilyen nyavalygós. Elipszilonnal.

ahogy a dolgok vannak

Szóval az úgy volt, hogy hazamentünk, megnéztük A és B magzatot az ultrahangon, lelkesen ugrándoztak, mi meg dilemmáztunk, hogy piszkáltassuk-e őket tűvel vagy ne, nem, végül nem piszkáltattuk, feleim, ne szüljetek öregen, mert jön a Down-kór para, egyébként ritka unalmas ember lett belőlem: napi tizennégy órát alszom, a maradék időben hányok, na jó, azér cifrázom is ám, nem csak így elhagyom magam és uncsin otthon hányogatok, mer például vettünk gyűrűt és akkor a Westendben hánytam, meg aztán találkoztam a látens főnökömmel és akkor meg a Jókai téren egy fa alatt, aztán Trieszt felé a kocsiban, erről beszélek a blogomban na és akkor, mosmitnéztek, erről szól az élet mostanában, aztán az esküvői bejelentkezéskor nagyon szigorúan megkérdezte a néni, hogy cselekvőképesek vagyunk-e, hát ez most egy igen izgalmas kérdés, az esküvő amúgy is nagy indulatokat vált ki, sose fogom ezt megérteni, én csak azért drukkolok, hogy végig tudjam csinálni okádás nélkül, egy nőgyógyász azt mondta a Marcinak, hogy ikerterheseknél a rosszullétek erősebbek és elhúzódnak, csodálatos, kiszámoltam, épp hét hete agonizálok, megőrülök lassan, egyébként meg kifejlesztettem pár ellenszenves és pökhendi gondolatot is mostanában: amikor mindenki megkérdezi, hogy na és spontán ikrek? akkor magamban mindig azt gondolom fitymálva, hogy hát mit képzelsz, csak nem gondolod, hogy belém kellett ültetni őket, meg aztán amikor a nagymamám beszélt az ő rosszulléteiről, akkor meg azt gondoltam, hogy de mit tudhat erről az a nő, aki egyszerre csak egy gyerekkel volt terhes, nahát, nemcsak unalmas lettem, de gonosz is, még ilyet és igen, még azt is el kell mondanom, hogy irigy is vagyok és nézegetem az iskolából hazamenő gimnazistákat és arra gondolok, hogy milyen csodálatos nekik, istenem, a gondtalan kamasz évek, nekünk meg nyakunkban a felelősség, fel kell nőni, rémisztő.