Azt mondta egy ikres ismerősünk, hogy az első időkben olyan az ikrekkel, mintha két egyetemet végezne párhuzamosan az ember és nyilván nem kommunikáció-testnevelés párosításra gondolt. ..
Én tovább vittem ezt a gondolatot, mert szerintem az egész olyan, mintha az orvosin két (esetleg három vagy négy) anatómia vizsgára kéne készülni pár hónapig, éjjel-nappal (nem, nem tudom az milyen, de valahogy úgy képzelem, hogy rengeteg magányos, hideg és reménytelen éjszakázásból, vérből, verítékből és könnyekből álló dologról van szó...jójó, a babák legalább aranyosak, nade értitek, na. na)
Oké, nem szellemileg nagy a kihívás, hanem hihetetlen állóképesség, türelem és odaadás szükséges hozzá (már most döglődünk a fáradtságtól).
Egyébként hazajött a kis problem child (Marcika) is és mióta itthon van (tegnap este jött haza, érkezéskor még egész illedelmes képpel aludt), megállás nélkül hurcolnom kell magammal, mert csak így van csend.
Marci szerint poszttraumás stressz szindrómája van, hiszen 1, nem akart megszületni (fél óra van a két baba között, Marcika a kisöcsi) 2, fogóval rángatták ki belőlem (ezt még nem meséltem el, de majd izé...) 3, két hetet az intenzíven töltött (én csak intézeti gyereknek hívtam sírdogálva).
Egyébként meg hormonálisan vagyok megbolondulva: sokat sírok látszólag teljesen ok nélkül, meg out of the blue azt mondogatom a Marcinak, hogy biztos el fog minket hagyni, mert annyit sírnak a gyerekek, tegnap pedig egy hosszú hajnali bőgés után a gyerekorvosnak telefonáltam, hogyaszongya ugyeugyeugye Léna nem down-kóros (a doki kábé kiröhögött az ötlet miatt); de aztán szerencsére könnyen megnyugszom, nevetünk is sokat, a babák iszonyú helyesek, remélem a baby bluest megúszom enyhe tébollyal...
Én tovább vittem ezt a gondolatot, mert szerintem az egész olyan, mintha az orvosin két (esetleg három vagy négy) anatómia vizsgára kéne készülni pár hónapig, éjjel-nappal (nem, nem tudom az milyen, de valahogy úgy képzelem, hogy rengeteg magányos, hideg és reménytelen éjszakázásból, vérből, verítékből és könnyekből álló dologról van szó...jójó, a babák legalább aranyosak, nade értitek, na. na)
Oké, nem szellemileg nagy a kihívás, hanem hihetetlen állóképesség, türelem és odaadás szükséges hozzá (már most döglődünk a fáradtságtól).
Egyébként hazajött a kis problem child (Marcika) is és mióta itthon van (tegnap este jött haza, érkezéskor még egész illedelmes képpel aludt), megállás nélkül hurcolnom kell magammal, mert csak így van csend.
Marci szerint poszttraumás stressz szindrómája van, hiszen 1, nem akart megszületni (fél óra van a két baba között, Marcika a kisöcsi) 2, fogóval rángatták ki belőlem (ezt még nem meséltem el, de majd izé...) 3, két hetet az intenzíven töltött (én csak intézeti gyereknek hívtam sírdogálva).
Egyébként meg hormonálisan vagyok megbolondulva: sokat sírok látszólag teljesen ok nélkül, meg out of the blue azt mondogatom a Marcinak, hogy biztos el fog minket hagyni, mert annyit sírnak a gyerekek, tegnap pedig egy hosszú hajnali bőgés után a gyerekorvosnak telefonáltam, hogyaszongya ugyeugyeugye Léna nem down-kóros (a doki kábé kiröhögött az ötlet miatt); de aztán szerencsére könnyen megnyugszom, nevetünk is sokat, a babák iszonyú helyesek, remélem a baby bluest megúszom enyhe tébollyal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése