Az elmúlt két napban, mikor próbáltam a babákat az autósülésből a kiságyukba szoktatni-és két nap alatt körülbelül két órát aludtam, mert valahogy nem bírják a kiságyat-, sokat gondoltam rájuk és arra, hogy igenis, mindent ki lehet bírni és túl lehet élni és küzdeni kell, meg arra, hogy amibe nem halunk bele, az erősebbé tesz...persze makacsul és minduntalan bekúszott az agyamba az a gondolat is, hogy amibe nem halunk bele, attól iszonyatosan szenvedünk és szenvedés közben azt kívánjuk, bár meghalnánk...de azért ne értsetek félre: a babák nagyon aranyosak, nagyon szeretjük őket, de borzasztó nehéz két csecsemővel; mikor hajnali négykor, öt perc alvás után Léna fájós hasát masszírozom fél órán keresztül, akkor azért azt is megbánom, hogy megszülettem.
Emlékszem, mikor még csak tervezgettük a gyereket, akkor mindig az volt a legfőbb érv mellette, hogy tök jókat fogunk röhögni...
Emlékszem, mikor még csak tervezgettük a gyereket, akkor mindig az volt a legfőbb érv mellette, hogy tök jókat fogunk röhögni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése