péntek, szeptember 28, 2012

csütörtök, szeptember 27, 2012

"Houston we have a problem"

Na, pont ez kellett nekem. Ennél houstonibb búcsúztatónk nem is lehetett volna: tegnap az éjszakai pakolás közben egy nagy falevélszerű izét láttam átsuhanni a szobán. 
Körülbelül egy másodperc után kapcsoltam csak, hogy ugyan már mért is lenne itt falevél?! 
Nem, tényleg nem falevél volt, hanem houstoni életünk eddigi legnagyobb csótányával futottunk össze: dermesztő volt és akkora, hogy majdnem kértem tőle kölcsön pénzt. 

Már nem bánom annyira, hogy elköltözünk.

szerda, szeptember 26, 2012

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás" vol.87653294502

Hú, nagyon fura, hogy valószínűleg soha többé nem jövünk ide...
Majd ha híres kutató leszek és meghívnak vendégelőadni, akkor jövünk...

Jaj, fogalmam sincs hogy búcsúzzak el Houstontól - bevallom, el vagyok kenődve rendesen, azt hiszem, most egy olyan igazán istenes gyászreakciót produkálok a költözés miatt. 
Öregszem vagy egy hisztérika vagyok vagy ez normális?

az első utas

Marci elvitte Fannit a reptérre, teljesen odavagyok. Szegény cica. És mindezt miért? Mert a gazdi egyszer csak szerelmes lett. 
Világos, hogy a macskát a szerelem nem óvja meg a tébolytól, sőt...



PS.: Egy teljesen  más jellegű jó tanács: soha - értitek? SOHA - ne olvassatok ágyi poloskáról illetve annak terjedéséről utazás kapcsán. 
Többé nem lesztek ugyanis normális emberek: mindenhol bogarak jeleit látjátok majd, az összes pattanásotokat csípésnek hiszitek, mindent hisztérikusan mosni, zacskózni és hőkezelni akartok majd és úgy általában: nem lesz kedvetek kimenni az utcára (néha élni sem).

kedd, szeptember 25, 2012

Marcika különkiadás

Marcus nagyon bújós lett mostanában: időnként befekszik az ölembe és a ladykiller mosolyával rám mosolyog, hát hogy is mondjam...azt hiszem ilyen a tömény boldogság.

hétfő, szeptember 24, 2012

ahogy a dolgok vannak

A pakolás persze fénykép rakosgatással és kesergéssel is együtt jár: tegnap nézegettem egy képet, amin a szüleim voltak a két éves forma tesómmal és a nagybátyám az első feleségével és teljesen elkeserítő volt arra gondolnom, hogy a képen lévők a tesóm kivételével mára már mind halottak. Olyan vagyok, mint egy aggastyán. Nem nyolcvan évesen kéne az embernek a halottai fölött keseregni?
Aztán Marci néhai főnökének szombaton volt az egyetemi megemlékezése (én nem mehettem, mert a gyerekeket nem vihettük) és megint sokat beszélgettünk arról, hogy milyen elképesztő figura volt: maratonokat meg iron man-t futott és óriás hegyeket mászott és közben pedig a  Harvardon végzett csúcskoponya volt, döbbenetes eredményekkel. 
Marci sokat kesereg, hogy mennyire semmi értelme nem volt Amerikának a karrierje szempontjából, de én mostanában azzal nyugtatom, hogy már az is baromi nagy dolog, hogy egy ilyen top tudós őt választja sok ember közül kollégájának. 
Persze nincs időnk sokat szentimentáliskodni, pakolunk, kidobálunk, méricskélünk és persze közben muszáj a babákkal is foglalkozni, állati stresszes, de ezt már sokszor mondtam.
A macska szerdán utazik, na ez a másik, ami miatt állandó gyomorgörcsöm van, hogy szegény hogy viseli majd, hogy olyan sokat lesz nélkülünk, hogy nem fog érteni az egészből semmit, meg egyáltalán...nagyon sajnálom szegényt, de nem lehetett máshogy megoldani.

szombat, szeptember 22, 2012

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás"vol.985473829

És hogy még jobban fájjon a szívem: időközben beköszöntött a szép houstoni ősz, nagyon jó idő van, végre ki lehet menni anélkül, hogy égési sérüléseket szenvednénk, kellemesen homályosak a fények. Annyira fog hiányozni a szandálos tél, hogy inkább bele se gondolok. 
Az utolsó hétvégénk Houstonban, úristen.

péntek, szeptember 21, 2012

beszélnem kell róla

Feltétlenül el kell mesélnem, hogy egy óriás pisztolyokkal felszerelt houstoni rendőr vette meg Fanni régi hordozóját (a British Airways legújabb előírása szerint egy négy kilós macskát csak és kizárólag óriási, vélhetően elefántoknak tervezett ketrecben szállíthatunk biztonságosan, de nem panaszkodom, már az óriási szó, hogy az angolok értelmes keretek között engednek átutazni egy állatot az országukon) a csivavájának(!).
Jóvanna, az ilyen is a kultúrsokk része, nem?

nyaff

Persze a gyalázás nyilván önvédelem (is), mert piszkosul fáj a szívem, hogy egy hét múlva elköltözünk. 
Hiába volt nehéz itt, azért elég nagy békességben éltünk, elég jól elboldogultunk (persze sok probléma volt, de az élet az egy ilyen), a babák itt születtek és hiába, hogy bezárva éltem két évig, egy csomó fontos dolog ideköt, az angolom csúcsra járatódott (szerintem sosem volt ennyire jó szókincsem és nyilván nem is lesz már) és hát az egész állati érdekes volt.
Úgyhogy azért rendesen összefacsarodik a szívem minden nap, mert most egy életnek megint vége van.




PS: Van egy magyar ismerősünk az egyetemen, tegnap kicsit leveleztünk, csodálkozott, hogy elköltözünk, de aztán azt mondta, hogy szerinte a gyerekek itt annyira elszigetelten nőnek fel, hogy miattuk mindenképp jobb lesz nekünk Európában.
Ő magáról azt mondta, hogy hiába van itt a férjével munkájuk, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy Amerikában öregedjen meg. Marci is azt mondta nekem valamelyik nap, hogy ő már inkább nem akar floridai nyugdíjas lenni...neki mondjuk nagyon elege van Amerikából, ha jól érzékelem. 

"America no more"

Na, itt a végibe még szeretném kicsit gyalázni az amerikai konyhát és elmesélni nektek a gasztronómiai fiaskót, amire New Orleansban bukkantam. 
Szóval volt az étlapon olyan, hogy grilled cheese, a gyerekeim sajtimádók, gondoltam nagyszerű, szuper vacsora nekik (meg nekem), lelki szemeimmel el is képzeltem mindenféle csodás, kicsit füstölt, kicsit olvadós sajtokat, nosza, rendeljünk ilyet. 
Nos, az amerikaiak szerint a grilled cheese, az nagy buciba olvasztott sajt...tudjátok, olyan amatőr melegszendvics féle. 
Persze nem értem mit csodálkozom, mikor ez ugyanaz a nép, aki az agyonsózott, furcsa, márványsajtra emlékeztető gömböket nevezi túrónak. 



PS: Majd még az amerikai orvosokat is gyalázom, csak el ne felejtsem. Ja, meg a craigslistes szarrágókat. És a mexikóiakat. Vagy az indiaiakat. Meg az amerikai szolgáltatást, úgy általában. Impeach, uh, Eisenhower ... Impeach Nixon ... Impeach Lyndon Johnson ... Impeach Ronald Reagan. Ezt az országot, na.

ó

Nem nagyon tudok elképzelni meghatóbb látványt, mint Marcit, ahogy az ebédlőasztalnál - az utolsó bútordarabunk nagyjából - görnyed este és nagy gonddal ragasztgatja a széttépett Boribon, Maszat és Annapeti könyveket.

szerda, szeptember 19, 2012

breaking

A gyerekeim ma sajtos édes krumplit vacsoráztak UBORKÁVAL. Nem akartam hinni a szememnek, mikor sorra nyelték be az uborkadarabokat.

Kis örömök, nohát.

kedd, szeptember 18, 2012

ezcsakegyköltözés vol.sok

Ó, istenem, Károly odavan. Károly az amerikai autó, Marci épp most adja át az új tulajnak.
Károly barna és bőrüléses és méltóságteljes, Károlyt nem szerettük annyira, mint Eriket (az olasz-magyar kocsit), de azért rémes ez az egész.
Persze örülni kell, mert Károly drága volt, dede jaj... tegnap Léna szép kis ágyát is elvitte valaki (a babák most a kis úti sátraikban alszanak), a lakásban most már csak két szék, egy asztal, meg a matracaink vannak bútor gyanánt, olyan szomorú.
Tudom, tudom, ezcsakegyköltözés.

luxusnyavalygás vol.sok

Én komolyan nem értem mi van velem, most épp egyszerre szorongok a világ összes baján, a mi lehetséges bajainkon, halálosan egyedül érzem magam, ebből következően gyászolom a szüleimet megint, sokadjára, sírok, teljesen szét vagyok esve (írni is akkor szoktam ennyit, mikor nem vagyok jól), borzasztó.
A baj csak az, hogy tényleg nem omolhatok össze most, el kell napolnom ezt a rettenetet, kérlek, Univerzum, segíts átvariálni a programot, az összeomlást szeptember 28. utánra - november lenne egyébként a legmegfelelőbb - időzíteni.
A Dalai Láma valamelyik könyvében olvastam, hogy mikor meghalt a testvére, akkor egy darabig nagyon szomorú volt, de egy pillanat alatt belátta, hogy ennek semmi értelme és egy csapásra ismét a régi lett. A Dalai Láma akarok lenni. Vagy ha ez nem lehetséges, akkor kérem a normális, józanabbik felemet.
István mondta nekem régen mindig, hogy mikor igazán nagy baj van, te sosem sírsz. Ehhez kéne tartanom magam, a fenébe is.

(s)iker vol.7639261712

Léna most kezdett el nagyon utánozni minket (le vannak maradva rendesen szerintem): iszonyú vicces, ahogy csípőre tett kézzel nagy komolyan megáll a szobában (én szoktam így), vagy nekiáll törölgetni a kiömlött tejet. Marcusnak is megtetszett a törölgetés és egymás kezéből kapkodják ki a törlőrongyot (tök jó, remélem hamarosan mosogatni is ilyen vehemenciával akarnak majd). Mindig az zokog, akinél nincs éppen rongy. (A dupla nem megoldás, mert akkor mindkettő duplát akar a dolgokból, tehát a balhé és a visítva zokogás ugyanolyan).
Elviselhetetlenül aranyosak.

egy kis Vekerdy

– Létezik olyan, hogy jó szülői stratégia?

– Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.

Molly blues

Amikor a költözés miatti sok baj és zűr közepette sokszor kiborulok, sírok, hiányzik az anyukám, meg teljesen elhagyom magam (nem értem ez most miért van egyébként, ennél jobban szoktam bírni a stresszt), akkor Marci mindig mondogatja, hogy ne most borulj ki...én meg sértődötten arra gondolok, hogy de mégis mikor boruljak ki, ha nem akkor, amikor nehéz az élet?
Aztán a sértődöttségemen valahogy mindig röhögni kezdek és kicsit megnyugszom.

hétfő, szeptember 17, 2012

ezcsakegyköltözés

Néha tényleg úgy érzem, hogy most azonnal idegösszeroppanást kapok.
A macska-saga most már valami elképesztően bonyolulttá vált: Fanni úgy tűnik, olyan ezer dollárért fog utazni (most hogy ezt leírtam, lábon kihordtam még egy agyvérzést), egy napot Londonban kell töltenie és végül majd Rómába érkezik, ahol egy számára vadidegennél lakik majd pár napot.
Miért kell egy költözésnek ennyire nehéznek lennie, miért? Nap mint nap megállapítjuk, hogy Amerika tényleg arról szól, hogy minél több pénzt kicsikarjon belőled bárki, akivel kapcsolatba kerülsz.
Persze amikor már tényleg azon a ponton vagyok, hogy spontán égek az idegességtől, akkor próbálom mantrázni magamban, hogy ezcsakegyköltözésezcsakegyköltözés...ideig-óráig működik.

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit." vol.987634578392

A kisgyerekek fülsiketítő sikitozására evolúciósan mi szükség van?

vasárnap, szeptember 16, 2012

"És jó itt, mondta a riportban"

Amikor elkezdenek nekünk segíteni az emberek - most például az ügyintézésben -, akkor hirtelen olyan hálát szoktam érezni, mint mikor barátságos részeg vagyok és keblemre ölelem az emberiséget. Teljesen boldoggá tesz, hogy vannak segítőkész, kedves emberek.

na még egy

Ma Marci gyorsan dolgozik még mint az őrült, hogy legyen sok pénzünk (valami pályázatra hajt, persze alig foglalkozott vele szegény, de azért ábrándozunk, hogy kap majd egy rakás pénzt), én meg fosom a szót, mert az istennek nincs kedvem bezúzni a gyógyszeres szekrényt, meg semmi kedvem cipőket válogatni és még annyira sincs kedvem papírokat szortírozni.
Csak azt akarom már régóta mondani, hogy szerintem az embernek, ha gyerekei vannak, iszonyat sokat kell dolgozni a házasságán - és ez hiába közhely, szerintem az egyik legfontosabb -, mert gyerekkel luxus elválni.
Nap mint nap megfigyelem, hogy mennyire ragaszkodnak mindkettőnkhöz, hogy mennyire iszonyatosan fontos nekik mindkettőnk jelenléte, hogy mennyire várják a visszajelzést mindenre mindkettőnktől. Szerencsére Marci nagyon gondoskodó apa és bár keveset van itthon, mikor itthon van, akkor pelenkázik, játszik velük, eteti őket, csinál mindent derekasan.
Szerintem borzasztó volna nekik, ha valaha elválnánk - jó, nyilván más ez idősebb gyerekkel, bár szerintem az ember felnőttként is sérül, ha elválnak a szülei, de lehet, hogy ez csak az én mimóza lelkem szüleménye - és én bármit meg fogok tenni, hogy jól működjön az életünk.
Persze sokat gondolkodom azon is, hogy vajon a nagy szerelem az mindenre elég-e - jelenlegi álláspontunk szerint igen -, de ezt majd esetleg egy másik rettenetesen izgalmas dolgozatban fejtem ki nektek.

nyiff

Az alattunk lakó fiúktól kérdeztem, hogy itt hagyhatunk-e kaját nekik.
Mondták, hogy bármit itt hagyhatunk, csak a gyerekeket nem. Igen, viccelt (szerintem igazából nem), igen, nevettünk, nem, nyilván nem hagynánk itt őket (ezt le sem kell írni olyan egyértelmű), de mégis szarul esett, mert annyira kifejezi, hogy mit gondolnak róluk.
Mindegy, nyilván nem kéne ilyesmivel foglalkozni és amúgy is túlérzékeny vagyok, csak ez a mondat megint ráébresztett, hogy mennyire iszonyúan kell vigyázni arra, hogy ne bántsunk meg másokat mindenféle fölösleges mondatokkal.

12 days to go

Hát, úgy tűnik mindenki eléggé megzakkant a költözési előkészületektől: az amúgy is neurotikus macska eszelősen nyalogatja magát egyfolytában (nagyon sajnálom szegényt, főleg, mert még mindig fogalmunk sincs mi lesz vele, valószínűleg hazaküldjük Pestre és a nagynénémék befogadják egy időre), a babák vacakul alszanak (Léna óránként felsírt ma hajnalban, aztán Marcussal valamin vihogni kezdtek, ez ment vagy egy fél órán át, mi meg amúgy is hullák vagyunk és őket kellett csitítgatni, elég pocsék; és ez nem az első eset volt mostanában).
Mondjuk azt sem csodálom, hogy a gyerekek kivannak: nyilván érzik a mi idegességünket, a lakás és az ő szobájuk is teljesen csupasz, alig sétálunk, folyton intézkedünk meg pakolunk, ha ébren vannak akkor is (hisztiznek is rendesen miatta), jaj, utálatos az egész.
Úgy döntöttünk, hogy nem lesz garage sale, amink még van, azt eladakozzuk, egyszerűen nincs már kapacitásunk eladogatni dolgokat.
Istenem, csak menjünk már innen, számolom a napokat, komolyan. Elegem van nagyon.

nyaff

És persze időközben kiderült, hogy Olaszországban sincs bölcsi, csak baromi sok pénzért - azaz nekünk nincs -, tehát pont ugyanaz lesz, mint itt volt, eh, nem bírom már ezt nagyon sokáig, teljesen agyhalott leszek a gyerekekkel.
Imádom őket, de ezt a non-stop szolgálatot rettenetes hosszú éveken át csinálni.


Mindegy, csak fáradt vagyok.

szombat, szeptember 15, 2012

csak a szokásos

Érdekes, az amerikaiak egytől-egyig megértik a New York nemszeretésemet: a világ többi része valószínűleg durván idealizálja ezt a várost.
Éjfél körül elkezdtük bepakolni óriás táskáinkat: most épp az az álláspont, hogy hat - 23 kilós - sem lesz elég. Mondjuk egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy fizikailag hogyan kivitelezhető ez az egész: két gyerek (plusz autós ülések, plusz babakocsi), egy macska óriás ketrecben, legalább hat baromi nagy táska, két laptop, meg amit a fedélzetre viszünk. Csodás lesz az egy év Pisában: szerintem folyamatosan kipakolok majd azért, hogy végül újra bepakolhassak.

Előző életemben biztosan agorafóbiás voltam, ezért kapom ezt most...

péntek, szeptember 14, 2012

ahogy a dolgok vannak

Hah. Úgy néz ki, a kocsit eladtuk, vasárnap pedig igazi amerikai garage sale-t tartunk (nyilván esőbe fullad majd, ez a mi formánk).
És mint mondtam, a macskával van a legtöbb baj: a kurva British Airways kitalálta, hogy Pisába nem szállít állatot - valahogy egy hónappal ezelőtt ez senkinek sem jutott eszébe, mikor hívogattuk őket -, úgyhogy a macskát megpróbáljuk Rómában felvetetni az egyetlen egy darab ismerősünkkel, aki ott van. Ha nem sikerül, akkor talán hazaküldetjük, na ez meg szintén egy reménytelen ügy (ki veszi át? hova teszi? mikor megyünk érte?). Meg hát amúgy is: szegény Fanni félőrült lesz, mire újra találkozunk vele.

Úristen. Soha de soha de soha ne költözzetek Amerikába, ha nem akartok örökre itt maradni.




PS: Mikor nyafogok, Marci mindig azzal nyugtat, hogy legalább lesz mit mesélni az unokáknak a hajdani mozgalmas életünkről. Hát igen. Ha megérem, akkor nagyon is lesz mit mesélni...

csütörtök, szeptember 13, 2012

sixteen days to go

Folyamatosan viszik el a cuccainkat - ma épp a tévét - és képtelen vagyok az igazi elengedésre, borzasztó ez az egész - bevallom, a futópadomat megsirattam (egész életemben futópadra vágytam és most itt volt és tessék, végül eladtuk egy nagy, kövér néninek).
Persze még így is hihetetlen mennyiségű cuccunk van - többek között a kocsit is el kell adni -, el nem tudom képzelni, hogy kiürítjük valaha ezt a lakást.
Minden reggel gyomorgörccsel ébredek és altatóval alszom - öregszem, a kalandos élet meggyötör rendesen. (és vers)

Marcika különkiadás

És azt még muszáj elmesélnem, hogy Marcus annyira hihetetlenül zenemániás, hogy mikor az utcán több helyen megálltunk jazz zenészeket hallgatni, mindig mindenhol táncolni kezdett (tök jól táncol, van rogyasztós technikája is), illetve ha beültünk valahova enni (nagyjából mindenhol jazz szól, ez a város védjegye ugye), akkor a kis székében is izgett-mozgott a zenére, sőt, időnként határozottan pogózott. Izgatottan várom, hogy zenész legyen belőle...

szerda, szeptember 12, 2012

La Nouvelle-Orléans

A zacskó hisztériámtól függetlenül nagyon jó volt New Orleans, persze nyilván nem két két évessel kell oda menni (egyébként a két évesek nagyon állták a sarat, babakocsi nélkül jártuk a várost és csak ritkán cipeltették magukat - utólag nem is értem ezt a merészséget; persze míg terhes voltam, megfogadtuk, hogy kemény kis kölköket nevelünk, akikkel lehet utazni), mert ott nyilván mocsár részegen illik mindenféle bárokban henteregni, de azért jó volt látni, hogy van ilyen Amerika is - mármint olyan, ami nagyon nem amerikai és nem csak praktikus budiházakból álló rekkenő meleg pusztaság -, meg utazni mindig jó.
Bár volt pár pillanat, mikor sírtam - a babákkal valami eszelős bonyolult volt kivitelezni akár egy fotót is az utcán és néha kiborultam, mert nagyon frusztráló tud lenni, ahogy órákon át ordítanak a kocsiban és rám köpik az étteremben a kaját, meg ilyenek -, de most, hogy itthon vagyunk és a babák alszanak, most már csak a szépre emlékezem.
Persze New Orleans is egy gusztustalan, zajos, büdös város - az anyaság valahogy alapjaiban megváltoztatta a városi patkány imidzsemet, mostanában már csak virágos réteken szeretnék mosolyogni a szőke gyerekeimmel -, de olyan nagyon karakteres és bizonyos értelemben itt-ott szép is. A szexiparos lányoktól mondjuk én már Amszterdamban is nagyon szomorú lettem, itt meg valahogy súlyosbítva van az egész bulizós-fülledt fíling nyomorszaggal is (nagyon sok a hajléktalan, bár nagyon barátságosak), meg én a bulizós-fülledt fílingtől is alapvetően nagyon szomorú leszek, talán mert mindig felidézem a másnapokat, meg a vad bulizás hiábavalóságát, szóval volt itt is sok minden, ami taszított, de sokkal-sokkal jobb volt, mint New York.
(New York nekem nem volt elég karakteres, ráadásul büdös volt és nagyon koszos. Igen. Csak bűze volt, míg például Londonnak meg Párizsnak igazi illata van. Szerintem ha hazamegyünk, Budapestet is utálni fogom, pedig azelőtt szerelmes voltam belé. Tudom, tudom, a New York imádók utálnak ezért, de micsináljak, nem tetszett, egyszerűen nem. )
És még azt is el kell mesélnem, hogy a babák fennállásának történetében először egy ágyban aludtunk négyen - és hiába, hogy állati kényelmetlen volt és alig fértünk el és lökdöstük egymást, valami hihetetlenül jó érzés volt a kis babatestekkel heverni, meg meglesni őket álmukban.

vasárnap, szeptember 09, 2012

NO előtt

Holnap indulunk New Orleansba.
Az amerikai trendnek megfelelően - és a hírhedten poloskás New York után - eszelős rettegést fejlesztettem ki magamban a szállodai szobák ágypoloskái iránt (hosszú-hosszú fórumokban értekeznek arról emberek, hogy képtelenség megszabadulni tőlük egy-egy utazás után és hogy a családot nemcsak mentális, de financiális nyomorba is taszítja a bedbug harc), úgyhogy legszívesebben szkafanderben, kilencven százalékos alkohollal leöntve mennék.
Szegény Marci - a család józanabbik tagja - némán tűri, ahogy mindent előre bezacskózok és előkészítem a poloska vizsgáló felszerelésemet.
Azelőtt simán csak turista voltam, most harcba indulok. Ó, boldog tudatlanság, szeretlek.

szombat, szeptember 08, 2012

SATC (trash version)

Ha filmrendező lennék, megcsinálnám a Szex és New York trash változatát - valószínűleg az sokkal közelebb állna a valósághoz, teszem hozzá halkan -: a csajok a mocskos metróval járnának, koldusokat kerülgetnének, lepukkant és curry szagú brooklyn-i lakásokban pasiznának, a ruháikat a Harlemben, a piacon vennék, az ágyukban ágyi poloska lakna (sok rész szólna a bogárirtás nehézségeiről), egy dolláros pizzázókban futnának össze csevegni és folyton valami egzotikus nemi betegség kínozná őket.

plattyant

Egyébként meg állati szomorú vagyok, folyamatosan viszik el a tárgyakat, ürül a lakás, nekem meg a szívem szakad meg mindenért. Persze, néha jó kidobni dolgokat, de annyira fájdalmas, hogy két évente tök új életet kezdünk új bútorokkal, új lakásban, új hangok és új szagok közt.

:morog

Azt hiszem a világon a legjobban azokat az embereket irigylem, akiknek a legfőbb problémája, hogy mi legyen a Facebook profilképük...tudom, szerintetek nincsenek ilyen emberek, én viszont folyamatosan tapasztalom, hogy meglepő módon ezek az emberek köztünk élnek.

És percenként cserélgetik a profilképüket...

csütörtök, szeptember 06, 2012

end game

Azért van abban valami nagyon szürreális, hogy a majdnem teljesen üres lakásban, az egyik, még meglévő babaágy matracán ülve netezünk - azaz a még meglévő tárgyainkat kínálgató hirdetéseket adunk fel és olasz albérleteket nézegetünk - és pizzát eszünk (utoljára a babák születésekor voltunk ennyire junk food üzemmódban).

23 nap múlva utazunk, úristen.

szerda, szeptember 05, 2012

"He said I was a flower of the mountain, yes, But now I've powers o'er a woman's body, yes."

Tegnap vendégségben voltunk és közben egy fickó agresszívan hívogatta Marcit, mondván, hogy szeretne megvenni valami asztalt, amit a craigslisten hirdetünk.
Valahogy olyan furcsa volt, hogy miért akar valaki olyan nagyon egy asztalt, hogy öt percenként telefonál miatta, így aztán utána néztem, hogy létezik-e craigslist bűnözés és hát naná, hogy létezik és nemcsak a prostitúció kapcsán: újabban az a divat, hogy valami nagyon drága tárgyat meghirdetnek nagyon olcsón, odacsalnak egy lakásba, majd a fejedhez pisztolyt nyomva kirabolnak. Miután elolvastam ezeket a csodálatos történeteket, úgy döntöttünk, hogy Marci inkább beviszi az egyetemre az asztalt...
Az ilyen történetek engem mindig nagyon elgondolkodtatnak és rádöbbentenek arra, hogy én valami eszelős naiv vagyok: egyszerűen feltételezem az emberekről, hogy alapvetően jószándékúak, hogy jót akarnak és hogy ha rosszat is tesznek, hát utólag megbánják. És újra meg újra kiderül, hogy egy fenét van ez így. Én meg újra meg újra hiszek mindenkinek - úgyhogy azt hiszem, nekem nem az első pofon a legnagyobb, mert én csak nagy pofonokat kapok.

kedd, szeptember 04, 2012

gugli nem a barátod

Nem részletezem az őrületemet, páran tudtok róla, az pont elég, viszont magamnak levonom a tanulságot: SEMMILYEN témában nem szabad internetes segítségre támaszkodni. Na jó, kivéve, ha malacálarcos pornót akar valaki nézni...

Szóval: téboly balra, én jobbra el.





PS: Mindenkinek nagyon köszönöm a segítséget, nagyon tetszik, hogy ennyi jóságos emberrel kerülök kapcsolatba a blog által.

hétfő, szeptember 03, 2012

deal with it

És persze mikor bepánikolok, kiborulok, hisztizek és teljesen elvesztem a valóságérzékemet, akkor olyan nagyon jó lenne felhívni a szüleimet. De a szüleim _m_e_g_h_a_l_t_a_k_. Valahogy fel kéne fognom végre.
Azt hiszem a szülők halála mindenképpen valami rémisztő ősmagányba taszítja az embert.

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás!"

És a bajok közepette már megint itt egy búcsúzás, megint itt egy város, amiben már sosem élünk majd újra. Eladunk, kidobunk mindent, gyakoroljuk az elengedést.
Fura, sírós gyakorlat.

zeneterápia

A bőrbaj miatti elkenődöttségünket zeneterápiával kezeljük: Placebot hallgatunk és délelőtt még Marcus is táncolni kezdett erre.

rejtélyblog

Jaj, dehogy mesélem el. Időközben rájöttem, hogy nem kell nektek mindenről tudni.