Marcik különkiadás

(:Marci valami különös ábrát nézeget a laptopján, Marcika észreveszi, odamegy hozzá és izgatottan megkérdezi)

Papa, mi ez?

A kozmikus háttérsugárzás cirkulárisan polarizált része. 

(: Marcika erre kitágult szemmel éktelen  kacagásba fog)

piano terra*

Istenem hát pont olyan minden, mint az egyetemen volt, a koncentrálóképességem szánalmas, komolyan nem értem hogy végeztem el a főiskolát és az egyetemet: öt perc tanulás fél óra netezéssel, illetve sorozatnézéssel megszakítva, mert ugye pihenni kell a konszolidációs periódus miatt. 

*azaz földszint. Nekem olaszul ez a legszebb, próbáljátok csak kimondani nagy átéléssel.

Na ugye.

"Szeretem ha visznek, mindegy is hová"

Egy ismerősünk pénteken Hollandiába költözik, én meg ezen felbuzdulva vérszemet kaptam és elkezdtem biztatni Marcit, hogy pályázzon külföldi állásokat, de ő csak fintorgott, mondván, a hideg rázza a költözés gondolatától is. Szomorú vagyok.
Elvesztettem társam az őrületben; visszagondolva az összes költözésünk romantikus kaland volt - elképesztő, hogy milyen nagy  szemfényvesztő az idő.

kieg. az előzőhöz

Mesélem Marcinak, hogy éjjel becsuktam az ablakot, mert valaki hajnalban épp az ablakunk alatt kezdett hányni (iszonyat szívás a nyár a lakótelepen, mert állati nagy zaj van még éjjel is, nem lehet ablakot nyitni csak úgy, büntetlenül), mire Léna meghallja, hogy az ablakbecsukásról magyarázok, majd érdeklődik, hogy tényleg, miért is csuktam be az ablakot. 

Azért Lénike, mert egy bácsi hangosan hányt az ablak alatt. 

Léna úgy egy percig ráncolja a homlokát, gondolkodik, majd megvetően ennyit mond:

Fúj. 

Álmomban szép kertes házban lakom, ahol nem pisil ötkor az egyik szomszéd, nem bazmegol egyfolytában a másik (melyik? fogalmam sincs, mindet hallani) és ahol nem okádnak az ablak alatt. 

Eh, Texasban mégsem lehet olyan rossz, ha az embernek van valami saját kuckója: csak a nagy pusztaság közel s távol, csodás lehet - ott akarok én lakni, egy nagy házban, messze az összes büdös bunkótól. (És  ott még légkondi is van, ó.)

lakótelepi életkép

Úgy érzem nem sok Vekerdyt olvasott az a szülő, aki egy - számára egyébként ismeretlen - gyerekkel kitaposom a beledet te gyökér! felkiáltással próbál valamilyen konfliktust elsimítani. Tiszta móka és kacagás ez a lakótelepi játszóterezés, én mondom nektek. 

Továbbra is bármelyik belső szervemet eladnám, ha cserébe egy ház ütné a markomat; ha tudtok ilyen lehetőségről, szóljatok bátran; rettenetesen utálok itt lakni. 

Anna öreg

Szerintem az ember akkor öregszik meg végképp, amikor elkezdi szőkíttetni a haját. Nálam most jött el ez az idő: a fodrász rábeszélt néhány szőke csíkra; rettegtem, hogy úgy fogok kinézni mint egy hiéna, de egész jó, egész természetes.

Képzeljétek, este elmegyek Tamkóval bloggerbarátkozni, juhéj - múlt héten már találkoztunk, jól megdögönyöztem a szép kisfiát.
Blogot írni jó, én mindig mondom: kerül az embernek férj, meg barát és tanítvány, na meg persze egy pár házi troll is, hehe.

Léna különkiadás

Mamának azért olyan nagy a hasa, mert kisbabája lesz...

(Borzadva nézek a hasamra, mert oké, hát folyton szenvedek a dagadtsággal, de azér hogy ennyire nagy lenne a baj...és nem, természetesen nem lesz kisbabám, Lénát csak érdekli a téma, mostanában folyton kisbabája lesz neki magának is) erre Léna egyszer csak a mellemre mutat: Látod milyen nagy? 

Lénike, az a cicim, nem a hasam (:megkönnyebbülten sóhajt). 

Nekem mikor lesz nagy a cicim? (:ábrándosan néz)

Háttőőő, mikor...mikorőőő...mikor dolgozni fogsz! (direkt kerülöm, hogy azt mondjam, ha majd nagylány lesz, mert azon megsértődik, ő ugyanis már nagylány.)

Dolgozni fogok, hurráááá! (:boldogan ugrál az ágyon. Na erre például nehéz jól reagálni, mert mégse akarom azt mondani, hogy dolgozni rémes - mert néha azért jó, meg egyáltalán, jobb nem egy ilyen üzenettel nekiindulni a világnak -, nade jó ha tudják, hogy nemdolgozni, azaz mondjuk az oviban játszani sokkal jobb).

"túlélni kell, vigyél innen a hegyekbe fel"

Hirtelen felindulásból jelentkeztem nyelvvizsgára. Aztán hirtelen felindulásból jelentkeztem egy állásra, ahol olaszul meg angolul kell tudni, ráadásul hirtelen felindulásból fluentnek neveztem magam olaszból, háttőőő izé...nagyon kétségbe lehetek én esve a tanítás miatt, ha ilyeneket csinálok. 

Most jön persze a neheze: hirtelen felindulásból meg kell tanulnom pár nap alatt olaszul; még szerencse, hogy angolul már tudok, huh, micsoda megkönnyebbülés.

"You clearly don't know who you're talking to, so let me clue you in. I am not in danger, Skyler. I am the danger. A guy opens his door and gets shot, and you think that of me? No! I am the one who knocks!"

Egyre szomorúbb leszek ettől. Az egész olyan sötét és kétségbeesett és depressziós. 

Van olyan sorozat, amitől jobb kedved lesz?

Hát...például a Mekk Mester.  

Úgyhogy aztán éjszaka megnéztük a Mekk Mester happy endjét: azt, ahogy Mekk Elek rátalál valódi hivatására. Tök jó volt, bár Marci szerint a Mekk Mester is iszonyú és rémisztő. 

"Meg mondd, mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén" *

De én ezt azért tényleg utálom. Mármint, hogy miért ne lehetne - mondjuk egyszer az életben öt percig -, hogy tényleg minden ott van a helyén: hogy az embernek egyszerre van szerelme, szép gyerekei, tűrhető munkája, normális lakása. 

Nekem soha az életemben nem volt ilyen, valami mindig, mindig hiányzott: jó, a munkámmal eleve sok baj van/volt, a pasik meg nagyrészt teljesen gázok voltak, szóval izé, most hirtelen rá kell jönnöm, hogy alapvetően nálam majdnem mindig minden szar volt, hú, szuper, hát akkor most több szinttel feljebb jutottam: most éppen csak munka-fronton tragikus az életem, hümm, tök jó, hát nem? 

Na tessék. Egészen könnyen eljutottam egy siránkozós postból egy hurráoptimista postba, hát így kell ezt csinálni, hát úgyis azt hallottam, hogy pozitívan kell gondolkozni, hát tessék, íme, én nem is vagyok egy cinikus állat, kérem, én rácsodálkozom a világ nagyszerűségére nap mint nap (vagyis egy poston belül mindenképp), meg ilyenek.  

A végén még szmájlit is rakok ide, na. 

* Te jóég, de rég hallgattam Kispált

"Why couldn't I have been born Prince Edward and Prince Edward been born Adrian Mole? I am treated like a serf."

És mikor mentem át a felüljárón hétkor és a szél vadul tépte a ruhám és minden szál hajam a számban volt és az esernyőm kifordult és nagyon fáztam és rettenetesen sajnáltam magam és azt kívántam, bárcsak Paris Hilton lehetnék...

Már megint?

Minden hajnalban Paris Hilton akarok lenni. 

"Love is too weak a word for what I feel - I luuurve you, you know, I loave you, I luff you, two F's, yes I have to invent, of course I - I do, don't you think I do?"

...és akkor én mondtam a tesóméknak, hogy elköltözöm veled Triesztbe. De erről te még akkor nem tudtál...

De végül én mondtam, hogy gyere velem.

Hát persze, persze, de szerintem annyira egyértelmű volt, hogy együtt kell lennünk az első perctől, hogy csodálkoztam volna, ha nem mondod. 

Nem vagyok az az ömlengős típus, szóval csak simán hálát adok az égnek, hogy ilyen szerencsém van (lányok, akiknek eddig nem volt: nekem se volt egészen 34 éves koromig (sőt), szóval szerintem maga vagyok az inspiráció). 

Holnap lesz a negyedik házassági évfordulónk és ez az egész nekem még mindig elég elképesztő: amikor találkoztunk, már teljesen biztos voltam benne, hogy sem normális kapcsolatom, sem gyerekeim nem lesznek soha, aztán tessék, most van mindenem. 

Pedig a környezetemben nagyjából mindenki kifejezetten az ellendrukkerem volt, mikor előálltam azzal, hogy külföldre költözöm valakivel, akit öt perce ismerek - őszintén szólva szerintem állati mázlink volt egymással, de én a véletlenben meg a szerencsében hiszek, nem a sorsban. (Jó, mondjuk jogosan aggódott mindenki, tekintve, hogy előszeretettel jártam azelőtt mindenféle módon bántalmazó pszichopatákkal.)

Egyébként sokat gondolkozom azon, hogy ha majd a gyerekeim csinálnak ilyet és állatira fogom félteni őket a csalódástól, meg a rossz döntésektől, meg a bántalmazó pszichopatáktól, akkor semmilyen alapom nem lesz sajna prédikálni. Hát így megy ez. 

“The bottom line is that blogging is like sex. You can’t fake it. You can’t fake passion. You can’t fake wanting to engage with the public. If you do, it will ultimately be an unsatisfying experience for both the blogger and their readers.”

Az egész bloggerlétem amolyan mániás-depressziós jellegű az epizódok igen gyors váltakozásával: időnként minden témát a ki a szart érdekel ez-kategóriába sorolok és messze elkerülöm a blogomat, vagy csak semmitmondó izékről írok benne (ahogy most is; mert egy grafomán  a leszálló ágban is grafomán, valahogy folyton füstjeleket kell adnia), illetve megesik az is, hogy reggel és délután még lelkesen őrizgetek álmokat, történéseket, gondolatokat meg a nagy kis lelkem rezdüléseit, hogy majd ezeket jól leírom, aztán estére a lelkesedésem méla iszonyba csap át, mondván ki a szart érdekel ez.

Aztán vannak a csicsergős, mániás napok, mikor az égvilágon mindent le akarok írni (ezekből mostanában azért kevesebb van) és mikor elmúlik a késztetés, vagy leírom amit akartam, akkor a depressziós bloggerénem sötét iszonnyal szégyenkezik a mániás miatt. 

Szövevényes a bloggerlélek, én mondom, feleim.





PS: Hogy a bloggerlélek még mélyebb bugyraiba is betekintést nyerjetek, adalékként szeretném elmondani, hogy időnként mélyen elkeseredem azon, hogy nálam nem kommentel senki.
Aztán rájövök, hogy nálam nem lehet kommentelni. 

slave to the wage vol.465732289066

Bírom azokat az álláshirdetéseket, ahol a munkáltató azzal próbál csalogató lenni, hogy a hirdetésben fantasztikus és modern irodát emleget meg esetleg némi béren kívüli juttatást (a versenyképes fizetésről ilyen esetekben mélyen hallgatnak); mindig elképzelem, hogy ez bizonyára annyit jelent, hogy valami ablaktalan teremben kell ülnöd századmagaddal, miközben ihatod a céges vizet meg van kávéautomata, ahol csak ötven forint a cappuccino. Ja, igen, majdnem kifelejtettem: az is nagyon tetszik, amikor az "amit kínálunk" rovatban csak az szerepel, hogy jó hangulatú csapat. Ebben az esetben szerintem biztosra veheti az ember, hogy minimálbért fog kapni és a humorherold kollégái minden nap az őrületbe kergetik majd.

Ej, nem tudom mit akarok én a munkaügyeimtől, elkeserítő az egész. Külföldön legalább egyértelmű volt: nem tudok dolgozni és kész. 

Kieg.az előzőhöz

Jajmár, olyan undok, cinikus alak vagyok. Tök helyes kis ünnepséget rittyentettek a nénik (leszámítva a folyamatos fotózást - ami nem túl intim szerintem, ráadásul utálom is), a gyerekek énekeltek, verset mondtak, puszikat adtak, kaptam virágot is, amit aztán Marcus lelkesen körbehurcolt az oviban azt rikoltozva, hogy nézd milyen szép virágot kaptam! 

Ebből azért arra következtetek, hogy az anyák napi ünnepség miértjét még némi homály fedi...

spoiler

Mivel a gyerekek hókuszpókuszos oviba* járnak (van szeretet-vers meg mese-gyertya meg talpon át belélegzett fehér fény) ezért a ma délutáni anyák napi parti is hókuszpókuszos lesz: mivel az óvó nénik szerint ez egy rettentő intim ünnep, ezért, ha jól értem, az anyák elvonulnak majd gyermekeikkel egy sarokba, ahol a gyerekek előadják nekik az anyák napi verseket (amiket hetek óta minden este előadnak nekünk, khm), tehát ez egy olyan ünnepség, ami simán lenyomható itthon is, kissé intimebben, hát izé...tudom, spoiler vagyok, de most micsináljak, Vekerdy is megmondta, hogy töltsünk minél kevesebb időt az oviban és ne kényszerítsük a gyereket folyton arra, hogy az ovis eseményekről tartson beszámolót, na, hát akkor meg minek ovi után egy sarokban üldögélve verselni?

Mondjuk állati cukik, ahogy előadják a kis verseiket, szóval végülis szívesen üldögélek egy sarokban és hallgatom őket, csak egy itthoni sarok akkor már jobb lenne. 

* biztos a hókuszpókusz hivatott elvenni a lakótelepi fíling élét, hiszen ha a gyerekek szeretet-verset adnak elő, akkor már mingyár valami burzsuj környékre képzelhetem magam, ahol van biobolt meg jógastúdió és családállító centrum meg ilyenek. 

slave to the wage vol.452678945

Eh, de minek, minek, MINEK tanítani? 

Keresni nem lehet vele (tudom mit beszélek, ma kaptam fizetést) ha az ember nem éjjel-nappal - vagy teljesen feketén - csinálja, a tanítványok nagyjából szarba se vesznek (pl nekik halál vicces, hogy fél órát késnek arról az óráról, amiért ötkor kelek, mert hihihi, hahaha, hát elfelejtették a reggeli angolt), teljesen kiszámíthatatlan így az élet, nyáron még minimális pénz sincs belőle és iszonyat sok munka, esti készülés, hajnali kelés, vizsgáztatás, tesztírás, rohangálás a városban, á, már most elegem van megint. 

Tudom, menjek a közoktatásba. Hát egy túrót. Csináltam azt is, köszönöm elég volt. 

Én nem azért jártam egyetemre, hogy a más hülyegyerekét fegyelmezzem ahelyett, hogy nyelvet tanítanék - bocs, de nem. Értem, hogy ez szép dolog, meg nagyon meg kell vadulni attól, ha valaki ezt vállalja, de csak halkan merem mondani, hogy úgy kábé a tanárok selejtje maradt ott minden iskolában, ahol volt szerencsém megfordulni - tudom, ti, kedves olvasók, kivételek vagytok, hát legyen úgy, egész biztos, hogy vannak kivételek, helyes, örülök. 

És közben meg persze a tanításban ott vannak azok az örömök, amiért sosem szakadtam el tőle igazán: az a néhány diák, aki végül tényleg megtanul, megszólal, élvezi, nem mondja le, jár órára, megköszöni, érdekli, hisz nekem, nevet a vicceimen.

A baj csak az ezzel az egésszel, hogy én azt hiszem, hogy tényleg értek a tanításhoz, tényleg jól csinálom, sőt, mélyen hiszek is benne, hogy ez fontos dolog, hogy jót teszek azzal az embereknek, ha megtanítom őket A Nyelvre (ne akadékoskodjatok, lássuk be, az angol ma már megkerülhetetlen és kész), de az egész mégis annyira értelmetlen. 

Jézusom de rossz kedvem van ettől. 

"No one you love is ever truly lost"

Ez a szülés után létrejött érzékenységem szerintem már sosem fog elmúlni: befejeztem ma a Paris Wife-ot, ami Hemingway első feleségéről és a párizsi életükről, illetve szomorú szakításukról szól és lehetne nagyon giccses is, de szerencsére inkább tárgyilagos és ahol kell, ott vagy visszafogottan romantikus vagy visszafogottan szomorú, de én mégis sírdogáltam (!!) a héven (!!) a befejezésén, olyan képletesen van megírva annak a szép nagy szerelemnek a vége (milyen hasznos jószág is egy napszemüveg).

Persze nekem ezekről mindig az én nagy és csúnya (és sok! Vagy öt évig szakítottunk, teljesen beteg kapcsolat volt*) Istvános szakításom jut eszembe, az volt annak idején olyan érzés, mintha kitépték volna a szívemet a helyéből és úgy kellene tovább élnem, szétszakított mellkassal; az ilyen fájdalmak persze elmúlnak (szerencsére), de egy illattal, egy számmal, vagy egy jól megírt könyvvel (vagy akár a könyvből egy mondattal) könnyen visszahozhatóak és ha visszajönnek, engem mindig teljes erőből letepernek - félelmetes az ember "érzelmi" memóriája.

* az anyukám mindig azt mondogatta, hogy végigsírom a fiatalságom. Hát, mondjuk úgy húsz és huszonöt éves korom között tényleg nem nagyon csináltam mást a síráson kívül - kár, hogy akkoriban nem blogoltam jobb, hogy akkoriban nem blogoltam, rémes lenne visszaolvasni azt a fajta elkeseredett reménytelenséget, ami meghatározta az egész kapcsolatunkat meg nagyon hosszú ideig az életemet is. 

“Only on the Internet can a person be lonely and popular at the same time.”

Mindig meghatódom, mikor a statisztikából látom, hogy valaki végigolvassa a blogom egy nap alatt - le a kalappal, nyolc év grafomániáját pár óra alatt befogadni nem lehet könnyű - és mindig arra gondolok, hogy a leginkább azok értenek mindent - na jó, hát ne túlozzunk, izé, valamennyit - belőlem, akik erre vállalkoznak, mert ez a blog egy igazi fejlődésregény, mindig mondogattam én ezt, csak egyben ér valamit, a kis töredékek csak semmitmondó és érthetetlen zagyvaságok, nem úgy mint a Dallas, ugye, mer ez itt kérem egy komoly szappanopera, hö. 

tulajdonképpen anyák napi

Erről mindig az jut eszembe, hogy tényleg milyen nehéz jól szeretni a gyerekünket.

ahogy a dolgok vannak

Mikor találkoztunk Marcival, akkor mindenkitől azt hallgattam, hogy jaj, hát biztos nagyon türelmes ember ő, amiért elvisel téged (jaja, nagyon szép véleménye van rólam a környezetemnek), én meg nem győztem röhögni magamban, hogy hát persze, tényleg, hogyne...mert Marci a világ legtürelmetlenebb embere, ez meggyőződésem. 

Ebben mondjuk állatira hasonlítunk, de én sokat javultam, mióta együtt vagyunk: csak nézem a dührohamait kívülről és mindig arra gondolok, hogy én pont ilyen vagyok, mikor ezt csinálom és ez rémes - ezért inkább már nem is csinálom. 

És hogy ezt miért mondom? Tegnap megint elmentem hajnalban tanítani és Marcinak kellett a gyerekeket oviba vinni, amivel nem is volna semmi baj, ha képes volna ruhákat választani nekik, de ez sajnos valamiért borzasztó bonyolult dolog (amikor New Yorkba mentem, akkor előre kikészíttette velem az elkövetkező három nap összes ruháját) és tegnap reggel aztán annyira felhergelte magát ezen a súlyos ruhás problémán, hogy dühében belerúgott a macska kaparófájába, mire erősen megbüntette az Univerzum: eltört a lábujja és most tiszta lila és nagyon fáj, úgyhogy szegény sántítva átkozza magát. 

Valamelyik nap találkoztam egy ikres nővel  a boltban és teljesen őszinte mosollyal azt mondtam neki, hogy szerintem sokkal-sokkal jobb és könnyebb ikrekkel hosszútávon, mint egymás után jövő testvérekkel és azt tanácsoltam neki, hogy ne aggódjon semmin, minden menni fog, bár lehet, hogy jóval később mint a többi gyereknek. Utólag aztán nagyon megörültem annak, hogy én ezt végre így gondolom: nagyon sokáig nagyon haragudtam a világra, amiért nehezített ikres pályán kellett elkezdenem a gyerekezést. 

Meg aztán van még az is, hogy anyák napja alkalmából felhívott a nagymamám - valahogy ő nem érti ezt a mobil dolgot és azt mondta, inkább most hív, mert majd vasárnap biztos nem leszünk itthon - és olyan nagyon rossz érzésem volt attól, hogy neki mennyire fájdalmas lehet, hogy az egyik gyereke már meghalt és mindig olyan suta leszek ettől, meg ilyenkor belém nyilall az apukám halálának egészen különleges szörnyűsége, meg hogy az egészet kitervelte előre és hogy hogyan tud valaki ilyet tenni és hirtelen annyira fáj a szívem, mintha elkezdenék kiszakítani belőlem és aztán az is eszembe jut ilyenkor, hogy mekkora cseles dolog ez a gyász, hogy hányszor van, hogy már azt hiszed, hogy kicsit túl vagy rajta és vidáman mész a napsütötte utcán és akkor egyszer csak beléd markol valami iszonyú fájdalom és csak azt mantrázod, hogy tejóég, az apukám meghalt, az apukám kiugrott az ablakon, de hogyan? miért? És egyáltalán hogy tehet ilyet egy ember, aki éppen az én apukám?