Eh, de minek, minek, MINEK tanítani?
Keresni nem lehet vele (tudom mit beszélek, ma kaptam fizetést) ha az ember nem éjjel-nappal - vagy teljesen feketén - csinálja, a tanítványok nagyjából szarba se vesznek (pl nekik halál vicces, hogy fél órát késnek arról az óráról, amiért ötkor kelek, mert hihihi, hahaha, hát elfelejtették a reggeli angolt), teljesen kiszámíthatatlan így az élet, nyáron még minimális pénz sincs belőle és iszonyat sok munka, esti készülés, hajnali kelés, vizsgáztatás, tesztírás, rohangálás a városban, á, már most elegem van megint.
Tudom, menjek a közoktatásba. Hát egy túrót. Csináltam azt is, köszönöm elég volt.
Én nem azért jártam egyetemre, hogy a más hülyegyerekét fegyelmezzem ahelyett, hogy nyelvet tanítanék - bocs, de nem. Értem, hogy ez szép dolog, meg nagyon meg kell vadulni attól, ha valaki ezt vállalja, de csak halkan merem mondani, hogy úgy kábé a tanárok selejtje maradt ott minden iskolában, ahol volt szerencsém megfordulni - tudom, ti, kedves olvasók, kivételek vagytok, hát legyen úgy, egész biztos, hogy vannak kivételek, helyes, örülök.
És közben meg persze a tanításban ott vannak azok az örömök, amiért sosem szakadtam el tőle igazán: az a néhány diák, aki végül tényleg megtanul, megszólal, élvezi, nem mondja le, jár órára, megköszöni, érdekli, hisz nekem, nevet a vicceimen.
A baj csak az ezzel az egésszel, hogy én azt hiszem, hogy tényleg értek a tanításhoz, tényleg jól csinálom, sőt, mélyen hiszek is benne, hogy ez fontos dolog, hogy jót teszek azzal az embereknek, ha megtanítom őket A Nyelvre (ne akadékoskodjatok, lássuk be, az angol ma már megkerülhetetlen és kész), de az egész mégis annyira értelmetlen.
Jézusom de rossz kedvem van ettől.
