Mielőtt elutaztunk volna biciklizni, pénteken, majdnem felmondtam. Ha nem merül le a telefonom, miközben az ügyvezetővel beszélek, akkor szerintem mostanra már olyan felemásan boldog ember lennék.
Jó, hát nyilván nem kéne felmondani, mikor lassan lejár Marci király öszöndíja (vagy mi az), merhogy még az én fizetésemmel együtt se lesz mit enni ősztől, dehát.
Ma elém állt egy jobbikos a fehér Mengele esőkabátjában, hogy írjam alá a nemtommit és őszinte rémülettel azt mondtam neki, hogy isten ments! Marcinak kerek-perec megmondtam, ha ezek valaha hatalomra kerülnek, én távozom az országból, aztán ha megvetettem a lábam valahol, viszem a gyerekeket is.
Nem ijedt meg, de bevallotta, hogy szokott nézni külföldi állásokat (az ilyentől mindig megvidámodom), mert most kéne még gyorsan megtanulnia a gyerekeknek valamilyen nyelveket valahol.
Nem szeretek én itt élni, az az igazság. Nem jó itt. Egyre szűkösebb, szemellenzős, oxigénhiányos és szánalmasan kicsinyes. Rájöttem egyébként, hogy én tulajdonképpen nem bántam azt a külföldi sehovánemtartozást - persze sokszor az is oxigénhiányos, csak máshogy -, nem is olyan rossz az: úgy aztán az ember tényleg minden hátország és téves elképzelés meg odatartozás érzés nélkül gyúrhat az önazonosságra.
