Tegnap akartam este egy nagy ömlengőst írni arról, hogy milyen isteni volt mikor Marci hazajött és nem számít semmi, ha az embernek ilyen csodás pasija van és az élet szép, aztán este annyira ocsmányul összevesztünk és kígyót-békát kiabáltunk és én sokat sírtam, hogy elment a kedvem az írástól.
Hát, így megy ez, néha kell ordítani is, nyilván, mondjuk szerencsére ritkán szoktunk igazán rondán, persze azért marakodunk sokat, mert mindketten türelmetlen hisztérikák vagyunk, dehát azért életem legszeretetteljesebb és mégis izgalmas kapcsolata ez, műdrámák és luxushisztik nélkül, jaj, fantasztikus dolog ez a magamfajtának.
Azon gondolkoztam tegnap futás közben, hogy az ömlengősbe beleírom azt is, hogy most lesz az ötéves házassági évfordulónk és olyan nagyon jó és szép minden, de aztán eszembe jutott, hogy na majd a cinikusok húzzák erre a szájukat, hogy ha húsz év múlva mondom ugyanezt, az már valami, mire magamban azt reagáltam, hogy bármeddig tart is, minden eddigi percért megérte.
