"Jaj, mit tudtuk, három diák, az este, hogy térden állva nézni kell a szépet, csak én látom a múlt falára festve, mi nem láttuk még akkor ezt a képet. Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, szerettünk volna mindig menni, menni, mit is sejtettük, hogy ez itt a minden, és ami aztán jött, a semmi, semmi. Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt, unottan vártuk az időt, mely eljő, hiába lángolt kelletőn az égbolt, csak ő kellett, a koldusi jövendő, mert azt hittük, az élet, mint a tenger, bejárhatatlan, nem lesz soha vége, előre néztünk nyugtalan szemekkel, mig lábunknál hevert a csönd, a béke."

Az van mindig ezekkel a halálhírekkel, hogy nem szeretem őket elmondani senkinek, mert utálom, hogy az emberek minden ilyet elintéznek egy sajnálommal, de persze ennek a világon semmi köze nincsen a sajnálathoz. A más ember halála, vagy a rokonának a halála, az mindig valami olyan, ami nem velünk történik, valami, ami már megint kit érdekel. 

Biztos így van ez jól, csak valahogy ebben az angolszász közegben, amiben most vagyok, tök nevetséges, amikor úton-útfélen jön valaki egy értelmetlen howareyou-val, én meg rendületlenül mondogatom, kicsit sírdogálva, hogy fine; így mindenki boldog: nekem nem kell senkinek semmiről magyaráznom, nekik nem kell meghallgatni valamit, amihez nincs közük, végülis jól van ez kitalálva. 

Meghalt Marci apukája és nagyon szomorúak vagyunk, pedig mindenki számított rá, de mégis, a halál az valahogy pofán csapja az embert, akárhogyan érkezik is.
Én ugyan már edzett vagyok és családelvesztésben különösen járatos, de szegény Marci ezt még csak most tanulgatja és ezek az ember legszomorúbb tanulmányai azt hiszem.