Ma a főnököm egy nagyon olcsó, nagyon szar feladatra akart rávenni (ő projectnek hívja, hát megáll az eszem) és miután világosan azt mondtam, hogy NEM (és tényleg, többször, érthetően, hangosan nemet mondtam), akkor elkezdett halálra dicsérni - szerintem látta a szememben a közelgő felmondás miatti megkönnyebbülést és érezte, hogy tennie kell valamit -, de engem sajnos nehéz megvenni ilyesmivel és különben is, végig abban reménykedtem, hogy a 'nem' hatására végre kirúg.
Eh, papírkutya vagyok, mert megint nem mondtam fel, de igazából Marci miatt - ő mindig kérlel, hogy tartsak ki, mert majd nem lesz pénzünk és akkor mi lesz. (Mi lesz, mi lesz, hát majd végre elhúzunk innen megint, ahogy kell.)
Ha egyedül lennék, már rég asztalt borogatva, hidakat felégetve elmenekültem volna; na tessék, biztos az ilyen felelősségteljes, kitartó balfékek emberek a felnőttek.
PS.: Később volt egy angol telefonos interjúm - boldog vagyok, hogy olyan nagyon megtanultam angolul, hogy ebben a tudásomban mindig bízhatok (kivéve szülés közben, na akkor a nevemet se tudtam elmondani angolul, vicces volt); és bevallom, nagyon tud ingerelni, hogy gyenge középfokúval tesztelgetnek a háeres kislányok. A háeresek mittudomén az orvosokat is megnézik ahogy operálnak és veszik a bátorságot, hogy megítéljék, hogy mennyire megy jól nekik a szakmájuk? Tudom, sarkítok, de értitek...
