vasárnap, május 21, 2017

"Slave to the wage" vol. sokezer

Most már két hajnalt töltöttem agyzsibbasztó töprengéssel, de nem sikerült döntenem még mindig.
Egy rakás verzió van, ráadásul időközben még két tanári állás is a képbe került.
A tanárságban ugye az a szimpatikus, hogy sokkal többet tudok a gyerekekkel lenni, mint más munkahelyen, általában elnézőbbek is például a betegségekkel szemben, ott vannak a szünetek, viszont a pénz szar és az is marad és egy ideje már tudom, hogy engem ez rettenetesen zavar, mert a pénz elvileg a munkám ellenértéke és ha a munkám ellenértéke nagyon csekélyke, akkor azt gondolom, hogy szart sem ér maga a munka, minek ezért felkelni reggel, frusztrált leszek, rosszkedvű. Zavar a tanításban az is, hogy úgy érzem, már nincs hova fejlődni; persze, ha az ember ambíciózus és ez a legfőbb szívügye, akkor nyilván villoghat versenyeken, zsezseghet mindenféle iskolai rendezvényeken, de maga az iskolai élet meg ez a fajta zsezsegés kifejezetten taszít engem. Én nem akarok osztályfőnök lenni, meg más ember gyerekével kirándulni és lelki életet élni, én a saját gyerekeimmel szeretnék lenni szabadidőmben. Nem mondom, hogy ezek rossz dolgok, csak nem nekem valók. Tanítani szeretek egyébként, általában a tanítványaimat is bírom, de valahogy eljutottam (már régen, egyébként) arra a pontra, hogy a tanítás önmagában nem elég, valami másra, többre vágyom.
Ott van ugye ez a multi, ami teljes állás, nagyon jó pénz és úgy vannak műszakok, hogy reggel nyolctól, kilenctől és tíztől kéne kezdeni és van plusz egy óra az ebéd és a szünetek miatt.
Ha mindig a nyolcas műszakba osztanak be, akkor sem érek ide soha az iskola végére, de úgy mondjuk egész oké a dolog, ha Marci felváltva egy bébiszitterrel megy a gyerekekért és én max hatra itthon vagyok. Na de ha muszáj más műszakot is vállalni, akkor lehet olyan, hogy egyáltalán nem is találkozom velük és az milyen szörnyű már, éppen első osztályban! Egyszerűen nem érné meg a több pénz az e felett érzett bánatomat, ugyanakkor ez a szívás valószínűleg csak egy évig tartana, mert utána lehetne továbblépni, kacsingatni a home office felé, meg ilyenek.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, ugyanakkor mi tényleg megoldottunk kettesben olyan helyzeteket, amikre mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, már  a Houstonba költözéskor is mindenki károgott, hogy nem fogjuk bírni, meg hogy ők ismernek ikreseket és az egész család folyton körülöttük ugrál, mert ezt máshogy nem lehet csinálni, hát haha, ezen azóta is röhögnöm kell, mi nagy ritkán találkozunk csak a családtagokkal, határozottan nem ugrál körülöttünk senki.
Jó, kétségtelen, hogy az, hogy rengeteg szívást kibírtunk, az sokban azért az én mindenféle lemondásaimnak köszönhető és első felindulásomban, amikor felajánlották az állást péntek reggel, akkor azt kezdtem pedzegetni Marcinak, hogy oké, én eddig félreálltam, feladtam mindent, hajlandó voltam szarul keresni, hogy folyton itt legyek ugrásra készen, de mi lenne, ha most ezt egy évre megfordítanánk és Marci tolná kicsit háttérbe a saját karrierjét azért, hogy szakmailag én is boldogabb legyek esetleg. De azóta már rájöttem, hogy nem is Marci reakciója fontos itt most - bár annyira nem tetszik neki a takarékra állás lehetősége, mily meglepő -, hanem inkább az, hogy én fontosnak tartom, hogy itt legyek az iskolakezdésnél, hogy együtt legyünk délutánonként, hogy beszélgessünk és hogy ezt ne egy vadidegen bébiszitter csinálja helyettem. (Arról nem is beszélve, hogy Marci külföldi útjait lesüllyesztettem a tudatalattimba, mert ennyi mindenen már tényleg nem tudok egyszerre szorongani)
Ugyanakkor meg telnek az évek és félek, hogy egyszer csak itt állok majd egy frusztráló, szarul fizető, valószínűleg nem túl kielégítő állással, meg két kamasz gyerekkel, akiket egyre inkább a haverjaik meg a szerelmi életük érdekel majd az anyjuk helyett, aki addigra már túl öreg lesz ahhoz, hogy bármi újba kezdjen.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez tényleg, bárcsak élne az anyukám: nemcsak szuper nagymama lenne, hanem akkor egy pillanatig se kéne gondolkoznom, hogy most mit csináljak, mert tudom, hogy segítene és a gyerekek jó kezekben lennének.

23 megjegyzés:

  1. :( asszem ezt most tökéletesen és szívbemarkolóan átéreztem. Drukkolok h legyen valami szuper megoldás.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, az együtt érzés az mindig jól esik:)
      Azt hiszem a legtöbb anyának valami hasonlóval általában szembe kell néznie.

      Törlés
  2. Iszonyat nehéz bár tudnék tanácsot adni.
    Egy dolog van amibe muszáj beleszólnom, pedig nem akarok igazán okoskodni és lehet hogy félreértettem.
    Úgy értelmeztem a multis munkáról hogy ügyfélszolgálat (call center?) és vezetői munka tehát 10-20-50? ügyfélszolgálatos kollégát menedzselnél.
    Lehet hogy totál félreértettem és tényleg szégyellem és azonnal visszavonom ha rosszul értelmezem.
    De HA (HA!!!!) jól értettem, Molly, ez szerintem rettenetesen idegörlő és lélekromboló lesz.
    Ez egy SSC esetleg? És mondjuk a francia cég pakisztánban elcseszett dokumentációját kell majd telefonon rendberakni, kergetni Szingapúrban azt a jogászt aki nem hagyott jóvá valamit a spanyol ügylethez?
    Csak részben sarkítok.
    Szóval tuti hogy ez jó lesz? Biztos hogy ha lejár a műszak akkor haza lehet jönni? Mi van ha 3 beosztottad megbetegszik? Neked kell majd mindhármójuk munkáját ellátni.

    Mégegyszer HATALMAS elnézést ha tudatlanul kotyogtam bele, nekem kb ez jött le.
    Én sosem dolgoztam ügyfélszolgálaton, én csak szapultam őket mert én az üzletért voltam felelős, de oltári nagy kupi van a legtöbb ilyen ("költséghatékonyan" megszervezett) SSC szerű mega vállalatban, és irtózatos konfliktusok amiket szépen letolnak a középvezetői szintekre, hadd szopjanak ők.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, nem, semmi középvezető szint, ez a telefonfelkapkodó mazsola szintje.
      Én dolgoztam már ilyen helyen, nem volt ugyan csodálatos, de a szavukat tartották, nem kellett pro bono, váratlanul túlórázni, ki lehetett bírni (na meg egy csomó jófej kiugrott bölcsész kollégám volt.)

      Törlés
    2. Ezt nem is tudtam hogy bölcsészek esetében gyakori cc-ben dolgozni. Szomorú. Hát akkor megynugodtam, és az is igaz hogy ha tényleg a pénzért csinálja az ember akkor (talán) nem megy rá a lelke, nem izgatja magát fölöslegesen.

      Törlés
    3. Hát általában a bölcsészek beszélnek jól nyelveket...igen, remélem nem lesz nagyon stresszes, meglàtjuk.(Elfogadtam az állást)

      Törlés
  3. 12 éve tettem magam mellékvágányra,azóta szenvedek is tőle komolyan, én már itt ragadok, noha nem tanárként. Tény, hogy a gyerekeim életében így tudtam/ tudok jelen lenni, de az is az, hogy én magam eltűntem és bezáródtam. Most ha akarnék is váltani, mert a legkisebb is 7 éves múlt, fogalmam sincs, hogy merre indulnék, de azt látom, hogy a jelen állapotomból(beosztásomból) kikecmeregni is szinte lehetetlen. Néha nagyon boldog vagyok ezzel együtt is és néha vágynék a többre. Azért az bitos, hogy amikor regel hét előtt indulunk el itthonról és hat körül érünk haza, akkor alig beszélünk és nagyon nagyon hosszú a nap.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor biztos te is sokat gondolkoztál már mindenen, amit leírtam itt.

      Törlés
  4. Jaj, istenem, mennyire, mennyire nehéz ez! Én is egyfolytában szorongok, hogy mi lesz ősztől, fogok-e kelleni, megfizetik-e a munkàm, mennyit leszek a gyerekekkel... Néha úgy érzem, gyomorfekélyem lesz már csak a rágondolástól is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagyon nehéz ügy, szegény nők...

      Törlés
  5. :( Csatlakozom, megértem nagyon. Mindennapos téma nálunk is, hogy full time munka 9-6ig van az egy órás ebédidővel ugye és még ha vmi oltári mázlival sikerülne is fél órán belüli járásra találni vmi munkahelyet, bakker fél 7re hazaérek és 7kor fürdetés, fél 8kor vacsi, 3/4 8kor mese és negyed 9kor alvás nekik? Na ne már. :( Napi egy órát látni a gyerekeket, azalatt is ütemes fürdetés / vacsiztatás / altatás? Ááááááá. (És ugye szinte kizárt fél órányira találni állást, a legtöbben 1-1,5 órát ingáznak, mert kvázi nincs tömegközleledés és 4-7 között áll a város a dugóktól...) Szóval eh. Vállveregetés.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj ne is mondd. Mondjuk ha nagyon szar, akkor még mindig otthagyhatom, abban már van gyakorlatom úgyis;)

      Törlés
  6. Szerintem nagyon sok nő problémáját leírtad ebben a bejegyzésben. Én egyszerűen nem hiszem, hogy valaki tud karriert építeni, jó anyuka lenni, jó feleség... stb.
    Nekem pl. nem ér annyit egy jó munkahely, hogy mellette alig látom a gyereket. Akkor inkább legyen átlagos munkám, átlagos fizetésért. Közbe meg megértem, ha valakinek nagyon fontos munkája van és estig bentvan. Neki se lehet könnyű.
    Anita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, alapvetően egyetértek, épp ezért szenvedek most ezen (mondjuk azzal az apró kiegészítéssel élnék, hogy én épp munkanélküli vagyok és úgy pottyant ölembe ez az állás), ugyanakkor azt is látom/tudom, hogy a gyerekek meglepően gyorsan felnőnek és én akkor nem akarok itt állni szar fizetéssel, szar munkával, nulla perspektívával, mert hát azért csak én is egy különálló ember vagyok.
      A gyereknevelés sajnos átmeneti és eddig valóban a gyerekek voltak az elsők, de most lehet, hogy el kéne kezdeni az én munkámat is építeni (a karrier nem érdekel, az viszont pl nagyon is, hogy akár egyedül is el tudjam tartani a gyerekeket, hiszen akármi történhet). 42 éves vagyok, kezdek kiöregedni a sok újrakezdésből, bizony ezt is figyelembe kell venni.

      Törlés
    2. Ez nagyon igaz. Par ev mulva még nehezebb lenne mas munkat talalni amit megfizetnek es szeretnel. Persze folyekony angollal azert vannak lehetosegek..

      Törlés
  7. És minderre megoldást jelentene ha egyszer lenne egy olyan kormány aki azt mondaná hogy LEHET RÉSZMUNKAIDŐBEN DOLGOZNI ha valaki akar.
    Nem az hogy elvétve itt-ott akad egy-egy részmunkaidős állás ahol a heti 20 óráért csak heti 35-öt kell dolgozni.
    Az egyik munkahelyemen mesélte a HR-es hogy egyszer kitüntette őt valami újság minthogy támogatja a cég az anyák részmunkaidejét mert a kb 160 fős cégnél dolgozott 3 részmunkaidős kismama. És ezzel már olyan arányt ért el (nem tudom lehet hogy szektoron belül volt nem abszolut) hogy kitüntette egy női újság.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, Magyarország ilyen téren borzalmas, de hátha az újkeletű munkaerőhiány felnyitja egyes cégek szemét. Mondjuk pont az SSC sokszor olyan, hogy részmunkaidőben is lehet csinálni, én pl titkon valami ilyenfajta továbblépésről álmodozom később, hogy pl hat órás trénerség. Csak előtte kicsit vállalni kell a szívást is.

      Törlés
    2. (Mondjuk ehhez alapvetően nem a kormánynak van köze, a privát szféra szereti lenyúzni az emberről az összes bőrt lehetőleg minimum nyolc órában.)

      Törlés
  8. Együttérzés megy innen is. Iszonyú nehéz döntés, én is megszenvedtem. Én 45 éves vagyok és most tavasszal léptem, amikor a kisebbik gyerekem betöltötte a 12. életévét.
    Nagy-Britanniában ugyanis a 12 éves kor vízválasztó abból a szempontból, hogy az alatt egyáltalán nem lehet gyereket egyedül otthon hagyni rövid időre sem, én meg ugye egyedülálló anyuka vagyok, család, nagyszülők 2000 km-re. Ha karriert akarok építeni, mindenképp lesznek valamennyit egyedül otthon, mert ekkora gyerekek mellé már pótanyukát se lehet fogadni.
    Amikor én voltam gyerek, minket már simán otthon hagytak egyedül 9-10 éves korunk környékén, de ez itt más világ.
    Most is csak lájtosan kezdtem még újra, de az első lépéseket meg akartam tenni, mert valóban, később már sokkal nehezebb újrakezdeni. (Mármint az első lépéseket abban az irányban, hogy olyan munkám legyen, ami engem fejleszt, és nem csak olyan, ami a gyerekek igényei köré épül.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez az utolsó mondatod az enyém is, csak nem tudtam még magamnak sem ilyne jól megfogalmazni, igen én is ezt akarom végre magamnak! :))

      Törlés
    2. Igen, ez egy találó gondolat:)

      Törlés
    3. Ó, köszönöm, pedig még gondolkodtam is rajta, hogy megírjam-e egyáltalán, mert hát ez az én személyes történetem. De mivel én is sokat tanulok mások kommentjeiből, ezért gondoltam, hogy leírom. Amúgy is volt róla szó, hogy esetleg Mollyék Glasgow-ban kötnek ki, és akkor végül is releváns lehet még ismerni az itteni (brit) szokásrendszert. (Én Glasgow-tól egy órányira élek.)

      Törlés
    4. Nem, nem, Glasgow nem jött össze, most éppen nem bánjuk.

      Törlés