Ovigyalázó

Ó, hát ez annyira nagyon jellemző erre az ovira: hétfőn vittünk be naptejet, hogy nincs mese, a nyár tényleg itt van, lécci kenjétek be mindig a gyerekeinket, Marcika fehér szempillájú, ultrafehér bőrű kisfiú, Léna viszont elég jól barnul, nem baj, őt is, lécci, lécci, ez a nap nem egészséges, fontos a naptej, napsapka, szkafander. Vittük a napsapkát is, vegyék fel azt is, úgy egészségesebb a kibaszott napon homokozni, rohangálni, satöbbi.
Már akkor gyanakodnom kellett volna, mikor mutattuk a saját hiperszuper naptejünket, hogy akkor ezzel kéne, léccilécci, mire óvó néni mutatja, hogy nekik is van és hát hova gondolok, be szokták ők kenni a gyerekeket, mire Léna kajánul azt kiabálta: "dehogyis!"
Jó, ezen a ponton kezdtem kicsit aggódni, de többször kértem a dadust, hogy legalább Marcust kenjék be, az isten szerelmére! 
Délután megyünk Marcikáért, tiszta vörös a nyaka, azt állítja, hogy senki nem kente be, sapka sehol, hát majd gutaütést kaptam.
Egész este dohogtam és tanítottam a gyerekeket, hogy hogyan kenjék be akkor ők magukat, ha az óvó nénik szarnak erre a szánalmas kis ügyre, illetve legalább háromszázszor elmondtam, hogy vegyenek sapkát.
Oké, tegnap ment minden flottul, a gyerekek kenegették magukat, sapkát vettek, nagyszerű, remek, erre ma délutánra szépen lába kelt a naptejünknek.
Az egyetlen örömöm jelenleg az életben az, hogy jövő pénteken elballagnak ebből a fantasztikus oviból, ahol kábé arra nem bírnak válaszolni az óvónők, hogy meddig tart Marcus fociedzése és ahol délután mindig háttal ül az összes óvónő a távozó gyerekeknek a kertben, gondolom azért, hogy minél könnyebben vihesse el őket egy vadidegen.

Sírok.