Azért tényleg nagyon igazságtalan az élet: amikor nekem viszonylag ritkán bent kell maradnom az iskolában estig, mert értekezlet és fogadóóra van (amire sose jön kb senki), akkor Marci nyilván tanít az egyetemen, plusz híres professzort vacsiztat, híres professzor előadását hallgatja (egyébként ez egy nagyon jó fej pasi, mikor Houstonból Pisába költöztünk, akkor nála lakott a macska pár napig - drága Fannikám! -, meg egy szó nélkül kijött elénk a reptérre, hogy cűgölje a hat bőröndünket és a két gyerekünket. Marcuskám még a kocsiját is összehányta, khm), én meg agyalhatok rajta, hogy mi a csudát csináljak a gyerekekkel.
Végül egy volt tanítványom - aki munkából jön, csodálom, hogy elvállalta - fog vigyázni rájuk, de megőrjít, hogy nincs egy ember, akit ilyenkor lehetne riasztani (aka nagymama), hanem vért pisilek mire megoldom a dolgot. Meg lehetne kérni pár osztàlytársat is, hogy vigyék őket haza magukkal, de hétig tart az idióta fogadóóra, ilyen sokáig meg nem kérhetem, hogy pesztrálják a gyerekeimet.*
Ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok a világon.
Egyszer megkértük a kedves szomszéd nénit, hogy szittelje a gyerekeket, nagy kelletlenül beleegyezett, majd órákra leültette őket a tévé elé...hát, izé. Többször nem kértük.
Asszem idén karácsonyra rabszolga helyett nagymamát kéne kérnem.
* nekem olyan élmény szívességet kérni, mintha a fogamat húznák, viszont a gyereklogisztika miatt ideje volna beletanulni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.