slave to the wage krimi epizód

 A munkahelyem kezd egy Agatha Christie regény elejéhez hasonlítani: az iskolában itt-ott furcsa táblák jelentek meg, amiken pl olyasmi olvasható, hogy ne fecsegj, meg a hazugság akkor lesz valós, amikor valaki elhiszi...teljes rejtély, hogy ezeket ki rakosgatja fel a falra és miért, de július elejéig még sok minden belefér, az első hulla is, nemde?

slave to the wage toxikus epizód

 A munkahelyemen egészen pöpec kis gaslighting történik nap mint nap és mostanra már annyira kiműveltem magam, hogy szépen be is tudom azonosítani az összes ilyen mozzanatot. 

Van épp most egy kellemetlen mini botrányunk az érettségivel kapcsolatban, amit el akartak tussolni, de nem sikerült teljesen, mert annyira erősködtünk, hogy valamit csinálniuk kellett és ennek kapcsán csak ma legalább százszor megkérdőjeleztem a saját épelméjűségemet, mivel többen többször úgy csináltak, mintha nem azt és nem úgy mondták volna, mint amire emlékeztem, hanem éppen az ellenkezőjét; komolyan mondom, elképesztő ezt átélni, ha valaki ezeket nekem mesélné, el se hinném (nem mehetek bele nagyon a részletekbe, pedig nektek, messziről, biztos érdekes lenne. Ebben élni mondjuk nagyon kimerítő és szomorú).

februá...izé, májusi beszélgetés

 Molly: De Marcus, nincs nagyon meleged abban a paplanban meg hálózsákban? Lassan május vége van.

Nagymarci: (a háttérből kajánul)...kérdezi ezt az, aki tegnap este kétségbeesetten kesztyűért kotorászott az ágyban...

kiskamasz különkiadás

 Olyan vicces, mikor Léna nagyon blazírt/cinikus módon reagál valamire, amit mondok, Marcus vaskos, dörmögő hangon ráripakodik: Ne beszélj így anyáddal!

A jelenléti oktatás szépségei

 Tanárnő, fantasztikusan jól néz ki!*

* pedig maszkban voltam és nem is a sárga tornacipőm volt rajtam

"I was lightning before the thunder"

 A gyerekekkel óriási Imagine Dragons fanok vagyunk, úgyhogy mostanában már nem Paris Hilton akarok lenni, hanem az Imagine Dragons vokalistája. 

slave to the wage vol. millió

 A hétvégén valaki levelet írt az igazgatónak a nárcisztikus kollégám ügyében, aki még februárban ocsmányul összebalhézott egy másik kollégámmal, aki panaszt is tett, de nem történt semmi (volt már sok ilyen sztori, de nálunk annál jobban védenek valakit, minél súlyosabb a személyiségzavara). 

Most viszont együttes erővel akarnak fellépni páran (vagy öten, köztük én is; mondjuk a tantestület vagy hatszor ennyi emberből áll, szóval no comment) a köcsög bánásmód és a passzív, szar vezetőség ellen, de hát szerintem végül csak végtelen értekezleteken ülünk majd és nem fog történni semmi, sőt; a  nárci bizonyára még oklevelet is kap év végén. 

Nekem a fentiek viszont megadták a végső lökést: 16 óra 10 perckor elfogadtam az új állást, húha. 

11

 Ma van a tizenegyedik házassági évfordulónk és pont úgy zuhog az eső, mint az esküvőnk napján.

A babonások szerint ez rosszat jelent, de semmi rosszat nem tudok elmondani a házasságunkról, egyszerűen minden klappol, egy húron pendülünk, sokat nevetünk, mázlisták vagyunk.

slave to the wage vol.millió aka "hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

 Na tessék, felajánlották az állást már megint (ügyesek ezek az állásszédelgők): sokkal több pénz, meg az egész jónak ígérkezik szakmailag és emberileg is; távolságilag nagyon nem, de a karrierért fel kell áldozni a kényelmes, tíz percre lévő langyos fos állásomat, ugye. Jövő hétvégéig kell döntenem. Marci nagyon biztat, nekem mehetnékem van, de a mehetnékemnél is komolyabb az imposztor szindrómám, amitől az utolsó pillanatban (újabban) mindig maradok a seggemen. Döntések, istenem. 

update

 Az I am a Killer szerintem a világ legszomorúbb sorozata: mindegyik rész egy-egy (kivégzésre váró) gyilkos rövid élettörténete, de nemcsak a gyilkos mesél az életéről, hanem ismerősök, rokonok, esetleg az áldozatok hozzátartozói és régi barátok. 

Mivel én még mindig naiv idealista vagyok, ezért nagyon nehéz néznem és hallgatnom, hogy milyen életek, emberek, motivációk, fájdalmak, bántalmak vannak és pluszban ezek a vágóképek a szomorú, nyomasztó, üres Amerikáról, huh. Jó, hát elég hatásvadász a dolog, belátom, sokkal-sokkal mélyebbre lehetne ásni a lelkek sötét bugyrában, de nekem már ez is elég a lelombozódáshoz/sorozatfüggéshez.

Ami mondjuk idegesít az egészben, hogy végül mindig eljut mindenki istenhez (ez nemcsak végtelenül távol áll tőlem, de el sem hiszem), de az amerikai kultúra már csak ilyen, nehéz isten nélkül elképzelni bűnt és bűnhődést. 

Persze sokan gondolom azért kritizálják ezt a sorozatot, mert kizárólag a gyilkosokról szól és az áldozatokról kevés szó esik, de szerintem meg éppen ez a cél: nem felmenteni akarják őket, csak megmutatni, hogy semmi sem fekete-fehér. Igen, nagyrészt a felszínt karcolják minden egyes portréval, mert ez az egész elképesztően komplex probléma, de Knausgard utolsó Harcom kötetével párhuzamosan - ahol épp befejeztem a sajátosan posztmodern Hitler elemzést - nekem ez így pont elég. 

"I don't want it faster, I don't want it free"

 Ma egy állásinterjún voltam az új Desigual blúzomban, egy elég szimpatikus iskolában, ahol az elvárások jó nagyok, de valószínűleg a fizetés is passzol hozzájuk, persze azonnal bekapcsolt az imposztor szindrómám, meg a fejemben a szöveg, hogy úristen, én nem vagyok elég jó ide, hát, meglátjuk, hogy akarnak-e egyáltalán. A mostani iskolámban olyan szinten betelni látszik a poharam, hogy már azt gondolom, hogy bárhová, csak el innen (nyilván túlzok, de torkig vagyok, az biztos). 

A Netflixen elkezdtem nézni az I am a Killer című sorozatot és egészen torokszorítóak a vágóképek, mert Amerikának ezt a fájdalmasan üres, steril, autópályás, indusztriális, kietlen részét mutatják meg, amikor épp nem az aktuális gyilkos meséli el a sztoriját. (Az egyik éppen Houstonban játszódik, nagyon érdekes látni azt a helyet, hihetetlen, hogy két évig ott laktunk, el sem tudom már képzelni. És teljesen elképesztő - illetve annyira nem, mert az egy rossz környék -, de szerepel a filmben az az út, ahol annak idején lerobbantunk a kocsival és Marci elment egy fickóval valami szerelőhöz, minket meg otthagyott a gázos út mentén a két gyerekkel a kocsiban; na az volt életem egyik legijesztőbb élménye, azóta is sokat beszélünk róla, hogy mekkora hülyék voltunk akkor és milyen szerencse, hogy senkinek nem történt semmi baja).

post-Pfizer

 Hát, ez most megint megvisel: valami négy órát aludtam oltás után és azóta is csak itt vonszolom magam, fáj a fejem, hányingerem van, ráz a hideg, fúj, utálatos.

Ez egy trükkös kép, amin épp Lénára borulva, állva szunyókálok, Léna háta meg egészen olyan, mint egy párna, haha:

anyáknapi

 Jaj, hát a gyerekek (és az apukájuk, aki az ajándékok materiális részét szállította) nagyon kis cukkerek: a nagymamájuk* nagy titokban küldött nekik egy verset, amit megtanultak (szintén titokban, olyan édesek, fent mormolták a szobájukban és tényleg nem vettem észre semmit) és elszavaltak nekem reggel, meg kaptam virágot, rajzot, sütit, na meg sok puszit.

Persze ilyenkor - meg amúgy is mindig - sokat gondolok én is az anyukámra, arra, hogy milyen fontos és különleges ember volt, hogy milyen jó lenne, ha még mindig itt lehetne velünk, ha ismerné az unokáit. 

*köszönet és hála a nagyinak is 

"And so I wake in the morning and I step outside and I take a deep breath and I get real high"

 Ezekben a vészes felvételizős időkben az (volt) a jó, hogy mindent meg kell(ett) mindig ünnepelni: mindennek az elejét, a végét, a sikert, a félsikert és persze a sikertelenséget is, úgyhogy tegnap is nekiálltunk (kölyök)pezsgőzni, édességezni, táncolni, énekelni, mindenféle hejehujálni (bár még csak Marcus papírja érkezett meg a felvételiről, de miatta kellett izgulni, hogy sikerül-e, szóval jó is ez így), sőt, hirtelen felindulásból regisztráltuk a gyerekeket ötnapos ún. csibetáborba is (jesus, ilyen aztán még tényleg nem volt), ami rögtön a tanév végén lesz Almádiban. Micsoda izgalmak, micsoda év!