Az I am a Killer szerintem a világ legszomorúbb sorozata: mindegyik rész egy-egy (kivégzésre váró) gyilkos rövid élettörténete, de nemcsak a gyilkos mesél az életéről, hanem ismerősök, rokonok, esetleg az áldozatok hozzátartozói és régi barátok.
Mivel én még mindig naiv idealista vagyok, ezért nagyon nehéz néznem és hallgatnom, hogy milyen életek, emberek, motivációk, fájdalmak, bántalmak vannak és pluszban ezek a vágóképek a szomorú, nyomasztó, üres Amerikáról, huh. Jó, hát elég hatásvadász a dolog, belátom, sokkal-sokkal mélyebbre lehetne ásni a lelkek sötét bugyrában, de nekem már ez is elég a lelombozódáshoz/sorozatfüggéshez.
Ami mondjuk idegesít az egészben, hogy végül mindig eljut mindenki istenhez (ez nemcsak végtelenül távol áll tőlem, de el sem hiszem), de az amerikai kultúra már csak ilyen, nehéz isten nélkül elképzelni bűnt és bűnhődést.
Persze sokan gondolom azért kritizálják ezt a sorozatot, mert kizárólag a gyilkosokról szól és az áldozatokról kevés szó esik, de szerintem meg éppen ez a cél: nem felmenteni akarják őket, csak megmutatni, hogy semmi sem fekete-fehér. Igen, nagyrészt a felszínt karcolják minden egyes portréval, mert ez az egész elképesztően komplex probléma, de Knausgard utolsó Harcom kötetével párhuzamosan - ahol épp befejeztem a sajátosan posztmodern Hitler elemzést - nekem ez így pont elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.