mio caro Babbo Natale

Hú, ez durva, most már tényleg igazi szülők vagyunk...előkarácsonyi ünnepség a bölcsiben, meg kocsival hozzuk őket minden nap, kemény. Érted, eddig mondhattuk, hogy hát, vannak otthon ezek a kis állatkák, na de most...ez már hardcore szülőség.

Háttőőő...a többi szülő vadul nekiesett a karácsonyfa dísz készítésnek, mi meg elmentünk a gyerekekkel maradék sütit lopni. 

Én mondjuk mindig is különc figurának számítottam, de nem akarom a családomat is elindítani a lejtőn...ott kellett volna nekünk is vidám arccal filctollakkal csillagokra festegetni, meg ilyenek, ej. Mondjuk megbeszéltük a mentségünket is a sütilopás előtt: nekünk pocsék a kézügyességünk, mi ilyet nem tudunk.

és ez már megint anyaságos

És láttad azt a két evil kisgyereket?

Jaj, hát lehet ezt más szemmel is nézni...

De az egyiknek komolyan gonoszság ült a szemében...

Na, na, ne túlozzunk...

Ha bántani merik Lénát vagy Marcikát, iszonyat nagy pofont kapnak. Senki nem bánthatja a gyerekeimet. 

Engem teljesen tönkretesz a gondolat, hogy nem tudom mindentől megvédeni őket.

Kate Middleton, terhesség(i vészes hányás), tyütyörgés

Szegény Kate Middleton, nagyon együtt érzek és legalább már tudom a nevét a terhességi szenvedésemnek...mondjuk neki azért kicsit rosszabb a helyzete, mint az enyém volt: én nyugodtan hánytam bárhol, neki meg vigyázni kell a cipőjére, a kiskosztümjére, a báli ruhájára meg a mosolyára...

Valahol a yahoo-n láttam egy olyat, hogy összehasonlítják a terhességi vészes hányást (én csak ezt a nevét ismerem ennek a remek állapotnak) a reggeli rosszullétekkel és ott van egy olyan kitétel a reggeli rosszullétnél, hogy 12 hétnél nem tart tovább. Emlékszem, nekem mindig ígértek valamit: hogy majd a tizenkettedik hét után, majd négy hónap után, majd ha megmozdulnak, majd ha, majd ha...én meg csak hánytam rendületlenül - na jó, tény, hogy a negyedik hónaptól nem napi tízet, csak mondjuk úgy hármat. 

Egyébként fel nem foghatom, hogy az orvosoknak miért nem jutott eszébe az, ami a yahoo cikk írójának igen (Kate Middletont ikrekkel gyanúsítják, pont azért, mert annyira rosszul van szegény): hogy ikerterhességnél a durva változat gyakoribb, mert hirtelen nagyon magas lehet a hormonszint és hogy ha tényleg nagyon vészes a hányás, akkor bizonyos gyógyszerekkel valamennyire kezelhető. (Nekem mindig azt mondták, hogy bocs, sajnos hányni kell, nincs mit tenni. Bár tény, hogy nem szívesen szedtem volna semmit.)

Az is igaz, hogy az orvosnak sose panaszkodtam (sőt, Marci azt állítja, hogy neki sem, lám, lám, mire jó a blog...persze itt azért be is szólt valami névtelen kommentelő, jellemző) és a vizsgálatok idejére mindig összeszedtem magam, emlékszem is, mikor az orvos csilingelve azt mondta, miután elmeséltem neki, hogy kaptam infúziót, hogy jaj, pedig eddig semmi baj nem volt...hát nem az istent, csak nem tudtam felkelni és minden nap összehánytam az ágyat, kezitcsókolom.
És még mindig állítom, hogy azért beszélek ennyit a terhességi szenvedéseimről, mert nekem igazi trauma volt az az egész, most PTSD-m van, nohát.

Különben meg hányós terhességem cuki kis eredményei nagyon  szeretik a bölcsit - na jó, egyelőre mindig ott vagyunk velük, lehet hozzánk bújni, ha valami gáz van -, van sok program, ma délután például megyünk bölcsi karácsonyfát díszíteni; nekem mondjuk ez a szülőként szocializálódás, ez a tündibündiskedés és tyütyörgés más szülőkkel és gyerekekkel és bölcsis nénikkel, ez a legkeményebb élmény, de azt hiszem kezdem megszokni.

(s)iker vol.865086956

Iszonyú vicces, ahogy a gyerekeim szórakoztatják egymást, mikor felébrednek vagy épp nem tudnak aludni: különböző hangerősséggel, blues énekes hangon hörögve azt mondogatják mama. 

Aztán ezen röhögnek.

"éltem

...és ebbe más is belehalt már"

nyaff

Napok óta pocsék rossz a kedvem, de mindig azzal biztatom magam, hogy ez csak hormonális bánat, hiszen az öngyilkos nőket is azonnal megvizsgálják, hogy nem menstruálnak-e éppen. 

A bölcsi biztos szuper, csak a kialvatlanság miatti durva kómám okán nem igazán tudtam megfigyelni semmit. (Ma egy órát voltunk a gyerekekkel együtt, itt ilyen a beszoktatás - Amerikában nem volt egyáltalán, egyébként szerintem is inkább rosszat tesz.)

A gyerekek elkényeztettek minket eddig, de most korán kell kelni - vicces módon ez nekik is furcsa, álmosak is reggel -, viszont mi egyre később (mostanában kettőkor) fekszünk le, szóval a bölcsi áldásos hatása egyelőre várat magára: türelmetlenebb és idegesebb vagyok, mint valaha.

"szóra sem érdemes"

A szüleim utolsó három éve nagyon hanekei volt, ez nem vitás. Hú, nagyon érdekel ez a film.

hazám, hazám, kicsit máshogy

Az utolsó, magyarsághoz kapcsolódó houstoni élményeinket nem is meséltem: utolsó este, pakolás helyett nagy vagányan elmentünk a Hermann Parkba - ez Houstonban A Park -, sétáltunk, miközben én sírdogáltam és a tó partján találkoztunk egy nővel, aki arra lett figyelmes, hogy Léna a kacsákat nézve hápog...megszólított bennünket és kiderült, hogy a szülei magyarok voltak és pár állat nevére meg "hangjára" még emlékszik (persze tökéletes amerikai angolt beszélt, ennyit a kint élők édes anyanyelvünk megőrzésére irányuló heroikus erőfeszítéseiről. Szerintem egyszerűen nincs mit tenni, ha a gyerek angol nyelvű iskolába jár. Jó, persze az állathangoknál azért többre is emlékezhetne, de egészen rejtélyes életútja volt, nem tudtam igazán követni, mert nagyon kellett volna sírdogálnom beszélgetés helyett.)

Aztán a reptéren, mikor Marcussal még vidáman bohóckodtunk felszállás előtt, megszólított minket egy magyar srác (ez mondjuk annyira nem volt érdekes, magyarok mindenhol vannak, New York is tele volt velük: megfigyeltem, hogy a magyarok fényképezkednek mindig a leghülyébb helyeken), aztán a repülőgépen egy tök részeg skót mellett ültünk - folyamatosan ivott a fickó, még reggelire is bort kért, sőt, Lénát is megkínálta -, aki elcsodálkozott, mikor mondtam, hogy magyarok vagyunk és valami olyasmit motyogott, hogy ő azt hitte, Magyarország már nem létezik...

ahogy a dolgok vannak

Megint voltunk kirándulni a tengernél - miattam folyton oda kell kirándulni, mondjuk a kirándulást is mindig én erőltetem, hétköznap annyira egyhangú az életünk és megőrülök folyton ugyanattól a játszótértől - és láttunk delfineket (!!) ugrálni egész közel a parthoz. Milyen jó helyen lakunk, háddenem? (Jaj, inkább nem gondolok a hazamenésre).

Holnap kezdődik a bölcsi, nagyon izgulok, Marci azt mondta az interjú után, hogy annyira isteni a hely és olyan jó dolgokat csinálnak, hogy ő is oda akar járni...

Marcika változatlanul kacag az olasz szavakon. Mikor azt mondjuk neki andiamo, akkor nagyon nevet és megismétli: abibabo. Tegnap meg a boltban tökéletes kiejtéssel azt mondta, hogy pizza...istenem, legalább olaszul tanuljanak meg, ha már angolul nem sikerült.

Különben most megint sokat fejlődtek - Léna tegnap a boltban a vajra mutatott és elégedett mosollyal azt mondta avaj -, most már folyamatosan mondanak mindent utánunk és egyre több dolgot maguktól is - valahogy Olaszországban megtáltosodtak. 

Persze most nyilván kicsit megszeppennek majd - és talán meg is torpannak a fejlődésben, ez kicsit aggaszt -, ha a labdát a bölcsiben úgy emlegetik majd, hogy palla, a cicát meg hogy gatto...
Jaj és a legmókásabbat nem is meséltem: a tengerparton jött velünk szembe két rolleren bohóckodó, magyarul kiabáló gyerek, mellettük a szüleik, akiknek lelkesen köszöntünk, mire megkérdezték, hogy ikrek-e a gyerekek, merthogy az ő gyerekeik is azok. És itt a nő a 8-9 éves forma gyerekeire mutatott és azt mondta: ez lett belőlük...

hazám, hazám

Kiderült, hogy legkésőbb jövő októberben haza kell költöznünk, de a gyerekek szeptembertől gondolom oviba mennek és az egyetemen augusztusban nem történik semmi (állítólag Olaszország megszűnik létezni ilyenkor), úgyhogy szerintem már júliusban hazamegyünk. (Sziget, yessss)

Azt hiszem kezdhetek is csomagolni.