Az utolsó, magyarsághoz kapcsolódó houstoni élményeinket nem is meséltem: utolsó este, pakolás helyett nagy vagányan elmentünk a Hermann Parkba - ez Houstonban A Park -, sétáltunk, miközben én sírdogáltam és a tó partján találkoztunk egy nővel, aki arra lett figyelmes, hogy Léna a kacsákat nézve hápog...megszólított bennünket és kiderült, hogy a szülei magyarok voltak és pár állat nevére meg "hangjára" még emlékszik (persze tökéletes amerikai angolt beszélt, ennyit a kint élők édes anyanyelvünk megőrzésére irányuló heroikus erőfeszítéseiről. Szerintem egyszerűen nincs mit tenni, ha a gyerek angol nyelvű iskolába jár. Jó, persze az állathangoknál azért többre is emlékezhetne, de egészen rejtélyes életútja volt, nem tudtam igazán követni, mert nagyon kellett volna sírdogálnom beszélgetés helyett.)
Aztán a reptéren, mikor Marcussal még vidáman bohóckodtunk felszállás előtt, megszólított minket egy magyar srác (ez mondjuk annyira nem volt érdekes, magyarok mindenhol vannak, New York is tele volt velük: megfigyeltem, hogy a magyarok fényképezkednek mindig a leghülyébb helyeken), aztán a repülőgépen egy tök részeg skót mellett ültünk - folyamatosan ivott a fickó, még reggelire is bort kért, sőt, Lénát is megkínálta -, aki elcsodálkozott, mikor mondtam, hogy magyarok vagyunk és valami olyasmit motyogott, hogy ő azt hitte, Magyarország már nem létezik...
