hétfő, április 30, 2007

Feljegyzések a nyomorékok házából

Azt az embertípust szeretem a legjobban, aki engedi, hogy szeresd és ha baj van, nem érzed kínban magad, hogy segíteni próbálsz, tudjátok, azt a fajta embert, aki mer és tud segítséget kérni és panaszkodni ha épp az kell. (A nyafogást és segítségkérést persze egészséges mértékben értem itten, az energiavámpírokat ki nem állhatom.)
Hát persze, hogy sorra olyan férfiakat választok magam mellé, akik teljesen kizárnak az életükből és csak találgathatok, hogy mi bajuk, dehát nekem nyilván ez a perverzióm, ez a párkapcsolati reménytelenség...bár rengetegszer hallottam azt én magam is, hogy Sosem adod oda magad, mert nyilván én is próbálok magamba zárkózni sokszor (ettől az ember erősnek érzi magát), meg tán az is okozza ezt, hogy régóta nincs olyan körülöttem, akiről azt érezném, hogy igazán érdekli, hogy mi történik velem.
Nem hibáztatok senkit ezért, tulajdonképpen nem is sajnálom, én választottam a remeteséget, ezekkel a durva hangulatváltozásokkal gonoszság is lenne másokat terhelni és hát szerencsére a blogommal igazán harmonikus a kapcsolatom.
Ez csak arról jutott eszembe, hogy a pálinkafesztes vonatút óta piszkosul fáj a derekam, valahogy nagyon ostobán elültem vagy mi, eddig igyekeztem nem tudomást venni róla, de most már lassan lebénulok és tegnap beszéltem erről először az anyámnak, merhogy olyan kis nyomorék vagyok, muszáj volt megmagyarázni és hát az is valahogy olyan természetes, hogy ilyesmikről nem beszélek senkinek csak végszükségben.
Amúgy meg egész nap fetrengtem és jegeltem magam, nem használ semmit, bassza meg. Bosszantó ez a kurva test, folyton korlátoz.

Nosztalgia 3.

- a very old post rewind, de csak mer nagyon illik ide -

18 évesen menyasszony voltam, de egy brutális botrány kapcsán - drága szerelmem vita közben, a vonaton szétharapta a farmerkabátját, demonstrálandó, hogy elviselhetetlen elmebeteg vagyok - meghiúsult a frigy.
Akkor már régóta allergiás voltam a jeggyűrűmre, megkönnyebbülés volt kidobni a vonat ablakán.

Boxos post

Fura dolog, hogy az ember az addikcióira is milyen nagyon ráunhat: nálam az ilyesmi hirtelen jön és elementáris.
Az addig hihetetlenül izgalmasnak tűnő és kényszeresen végzett tevékenységek egyetlen perc alatt válnak nyűgös teherré, elviselhetetlen kötelességgé, megvetendő marhasággá.
Így vagyok sokszor a mániáimmá vált könyvekkel (amiket szó szerint naponta elolvasok), filmekkel (amiket nap nap után megnézek), kajákkal (amiket kizárólagosan eszem egy ideig, majd soha többé) és bizony, bizony, most ilyen a lovebox is: olyan fájdalmasan meguntam mint annak idején a spenótot: egy évig csak azt ettem ebédre.
Ma már a szagától is rosszul vagyok.

Nosztalgia 2.

Az Animás korszakban történt az is, hogy egy fél éjszakán át álltam a Margit hídon, hogy akkor most elég volt, én meg akarok halni, kész, vége. Aztán ügyesen megbeszéltem magammal, hogy nem azért szült engem az anyám, hogy ilyen szánalmas véget érjek, viszont valahogy muszáj volt demonstrálnom a kétségbeesésemet, úgyhogy úgy döntöttem, világgá megyek (26 éves voltam ekkor), össze is pakoltam a cuccomat hajnalban, pár emberhez elmentem elköszönni (hajnali háromkor, úgy bizony) de a Nyugatiba érve csalódottan érzékeltem, hogy még nem járnak a vonatok, így a menekülést hirtelen megunva szomorúan hazamentem aludni...

Nosztalgia 1.

Három zene, három pasi, három különböző életszakasz (bizonyára a véget érzem ennyi nosztalgiával).
Anima, Faithless, Depeche Mode.
Animát hallgattam amikor abban a kicsi körúti szobában laktam E-nél és az egyik pasim kirúgott, az előtte lévő meg koslatott utánam én meg mindig Animára bőgtem az éjszakai buszon hazafelé.
Aztán az Exciter annak az időszaknak a zenéje, amikor M-val megismerkedtünk és én úgy képzeltem ez itten a nagy szerelem (utólag persze tudom, hogy milyen durván nem volt az).
A Faithless a kapcsolatunk rohadásakor keveredett a képbe, amikor kínomban minden este többször körbefutottam Újpalotát és futás közben mindig megbeszéltem magammal - a Crazy English Summers-t hallgatva -, hogy nem jó ez így, én akkor holnap, nem, nem, most azonnal elhagyom, szakítunk, kész, vége...ezt jó egy évig csináltam.
Azon gondolkozom, hogy a mostani időszaknak mi a zenéje, dehát egyértelműen Placebo, már tavaly augusztus óta, bizonyos számoktól egyszerűen rosszul vagyok mert abszolút felidézik a tavalyi szeptember reménytelenségét, okádnom kell ha arra gondolok hogyan jártam akkor dolgozni, az ostoba ámokfutásomra, az egész tudatosan halmozott szarra.
Van egy szmájli valamelyik belső szervemre tetoválva (szemérmesen titkolom hol is van pontosan), na az most vigyorog.
Nincs mit tenni: vonzódom a zűrhöz.

vasárnap, április 29, 2007

"Szóval azok a kiscsibék...kellenek"

Szentimentális hangulatomat fokozandó, megyek, megnézem az Annie Hall-t mondjuk úgy kábé ötvenegyedszer...Itten van nektek a vége; szép, megható és romantikus a legtisztább értelemben, mindenféle taszító mellékzöngék nélkül :

After that it got pretty late.  And we
both hadda go, but it was great seeing
Annie again, right? I realized what a
terrific person she was and-and how much
fun it was just knowing her and I-I
thought of that old joke, you know, this-
this-this guy goes to a psychiatrist and
says, "Doc, uh, my brother's crazy. He
thinks he's a chicken." And, uh, the
doctor says, "Well, why don't you turn
him in?" And the guy says, "I would, but
I need the eggs." Well, I guess that's
pretty much how how I feel about
relationships. You know, they're totally
irrational and crazy and absurd and ...
but, uh, I guess we keep goin' through it
because, uh, most of us need the eggs.

AABFE

Nekem is úgy kéne megtalálni Azt A Bizonyos Fontos Embert (AABFE), ahogy a Berlin fölött az ég végén végre egymásra talál az angyal meg a légtornász csaj és a nő szép Handke versben elmondja, hogy milyen is az a valaki, akire egész életében várt és a végkifejletben van az a mondat, amit az angyalnak címez és ami valahogy már 15 évesen az agyamba égett, azaz: Tudom, hogy te vagy az.


És ha már Handke, hát tessék elolvasni eztet itten:

Mikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment. Patak helyett hömpölygő folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. Mikor a gyermek gyermek volt, nem tudta, hogy ő gyermek, mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek. Mikor a gyermek gyermek volt, semmiről nem volt véleménye, nem volt megrögzött szokása, elszaladgált a helyéről, törökülésben ült, forgó volt a feje búbján, és nem grimaszolt, ha fényképezték. Mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton: Miért vagyok én én s miért nem te? Miért vagyok én itt, és miért nem ott? Hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér? Életünk ezen a földön nem csupán egy álom? Mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem csak egy világ előtti világ csalóka képe? Tényleg létezik a gonosz, és emberek, akikben benn lakik a gonosz? Hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem nem voltam. És hogy egyszer én, aki én vagyok nem leszek már az aki vagyok.
Mikor a gyermek gyermek volt, alig ment le a torkán a spenót, a borsó, a tejberizs, most megeszi mindegyiket, és nem csak akkor, ha muszáj. Mikor a gyermek gyermek volt, egyszer idegen ágyban ébredt, most meg újra és újra. Sok ember tűnt neki szépnek, most meg csak szerencsés esetben. Látta maga előtt, milyen a paradicsom, most meg csak sejeteni képes. Nem tudta elképzelni a semmit, most meg undorodik tőle. Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék, most belefeledkezni csak a munkába tud. Mikor a gyermek gyermek volt, elég volt neki, ha almát és kenyeret evett, mint ahogy ma is még. A bogyók bogyóként hulltak a kezébe, mint ahogy ma is még. A friss diótól érdes lett a nyelve, mint ahogy ma is még. Minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott, s minden városban egy még nagyobb város után. Jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt, mint ahogy ma is még. Megijedt minden idegentől, mint ahogy ma is még. Úgy várta az első havat, mint ahogy ma is még. Mikor a gyermek gyermek volt, egy botot lándzsaként a falnak dobott, s az ott rezeg ma is még.

"Hadd ölelgesselek meg, te szemét"

M aszonta, hogy szar a hajam és csináljak vele valamit és látni sem akar amíg nem nő meg újra, mer úgy nézek ki mint valami decens tanárnő (ez iszonyú) aztán megnyalta a halántékomat, ezt a förtelmes dolgot egész éjjel csinálta, szar funkyra táncoltunk, unalmas és fölösleges volt az egész, a vodkatonik viszont marha finom, itatja magát, de nem ittam sokat szerencsére, nem hiányzik a hajnali hányinger-reggeli okádás duó, M azt is mondta, hogy elviszi a csaját, aki nem is a csaja, csak úgy tesznek, de még egy nyavalyás dugásra sem futotta a lánynak, szóval elviszi a csaját Párizsba meg Görögországba, kicsit felkaptam a fejem erre, merhogy nekem ilyen a formám, engem bazmeg az újpalotai kiserdőig se vitt el amíg együtt voltunk és akkor arról kezdett beszélni üvöltve valamelyik Blaha környéki törökben, hogy milyen ízű a punci, engem meg faggatott, hogy a spermának tényleg mosópor íze van-e.

szombat, április 28, 2007

Disappear here

akkor inkább felhívom m-et, menjünk inni, duhajkodni, sosem találkozunk, jó lesz ez, hát nem? de nem is, nincs kedvem mégsem, beszélgetni kell, együtt lenni, részt venni...menjek a szülőkhöz? jó lenne tán, szeretgetne valaki kicsit, emberi meleg, kedvesség, végre valaki megkérdezné hogy vagyok, de persze vigyázni kell azzal, hogy mit oszt meg velük az ember, ne aggódjanak az elmebeteg kislányért, messze van, franc se fog most hévezni...mozizni kéne inkább, beleájulni a sötétbe, bambán ülni, ábrándozni, vagy sétálni egyet a napon, nézném a dunát, milyen rég nem csináltam ilyet, dehát az a kurva elszigeteltség amit olyankor érzek, nem, nem, nem...vagy maradjak itthon a macskával, az egyedüllét biztonságában, amikor nem kell tekintettel lennem senkire, olvassak vagy bámuljam a kurva laptopot? mit kezdjek magammal, hogy ne legyen már ennyire üres ez a kibaszott nap is?







(people are afraid to merge)

És mindez a hormonok miatt

Vagy nem. Valaki elmagyarázhatná végre, hogy a legnagyobb jókedv és elégedettség kellős közepén miért tör rám görcsös zokogóroham éjszakánként.
Nagyjából ez az egy dolog van, amire képtelen vagyok rájönni magammal kapcsolatban.