"Halálhörgés, siralom zajlik már helyettek"

Ha nem haragszotok, még egy kicsit politizálok, de csak a magam feminin módján: a magyar nép lelkén rágódom napok óta és arra jutottam, hogy a magyar egy súlyosan hasadt nép, legalább két különböző személyiséggel: az egyik részünk egy impulzív kisgyerek: dühödten, önző mód és azonnal akar mindent, de mindent és lehetőleg mindenből azért a legjobbat; aztán, ha véletlen megkapjuk amit akarunk, akkor nem igazán becsüljük, elhajítjuk, lefitymáljuk, tönkre tesszük, jöhet a következő járandóságunk, de gyorsan, de azonnal, nekünk ez jár, mi m_a_g_y_a_r_o_k vagyunk.

A másik részünk, ennek ellenpontjaként meg leginkább egy beletörődő bántalmazott feleség: évtizedekig eltűri a veréseket, a csalást, a haragot, a megaláztatást, az ostorozást, nem menekül, nem lázad, nem üt vissza, nem cseréli le a zárat, hanem passzivitásba vonultan magában morog kicsit, de morgolódás közben azért belátja, hogy bizony, neki ez jár és igen, sajnos, neki csak ennyi jár...

A Schmitt-ügy margójára

Mi? A Facebookon mindenki beleírja a nevébe, hogy doktor? Jóvan, akkor én is beleírom és úgy is hagyom, mert én tényleg doktor vagyok, bazmeg. (Dr Marci)

Már annyian morognak meg háborognak meg filozofálnak (és persze viccelődnek) az egészen, hogy én inkább nem teszem, hanem leírom a saját - és sokak számára nyilván vérlázító - gondolatomat, amit napok óta itt mormogok már, hogyaszongya azért ne nagyon csodálkozzunk, hogy nekünk ilyen köztársasági elnökünk van, merhogy ez egy olyan ország, ahol az emberek sportot űznek az adócsalásból meg abból, hogy évekig járnak a metrón ugyanazzal a jeggyel (van valami király trükk a lyukasztásnál, egy tanítványom elmagyarázta), sőt, ezzel még dicsekszenek is, sőt, ha úgy adódik, dagadtra is verik az ellenőröket. És ha már kopipészt doktoriról van szó: volt olyan ismerősöm, aki annyira jól élt szakdolgozat írásból, hogy egy lakást is összekuporgatott belőle...

És igen, tudom, hogy ez egy összetett kérdés, számtalan oka van és csalás nélkül szinte reménytelen létezni és fennmaradni otthon (ez egy mennyire szomorú mondat, jóisten), de ez akkor sem jó így, ez nem legitimálja a csalást, akárhogyan magyarázzuk is. És az a baj, hogy ez az egész viszonyunk a politikusainkhoz hasonlít egy (rossz) párkapcsolatra és bizony ebben a viszonyban is kettőn áll a vásár: politikus és választó nyilvánvalóan hat egymásra, tehát azért szerintem ne kenjünk már mindent a rossz, gonosz, korrupt politikusokra, mert 1) mi választjuk őket 2) hatással vagyunk rájuk, ahogy ők is ránk.

És nem, ez nem bezzegelés, ez csak az én elmélkedésem a magyar valóságról - lehet ezen sivalkodni, felháborodni, lehet azt mondani, hogy én ne szóljak semmit, mert nem lakom otthon (de közel 34 évig azért csak Magyarországon éltem, hát hadd legyen már egy kis rálátásom a dolgokra - otthon se volt egyébként sokkal több, ott inkább elvész az ember a szarkupacban, teszem hozzá halkan), lehet bármi csúnyát mondani rám (egyébként csak nyugodtan), de azt hiszem a dolgok kitisztulásához mindenkinek tisztulnia kell: a politikusoknak ugyanúgy, ahogy a választóiknak is, mert hát (hogy ismételjem magam) mi választottuk őket, minket képviselnek*...

PS.: Ha valaki tudja egyébként, hogy hogy kezdődött ez az egész - ki a fene kezdte olvasni ennek a szerencsétlennek a disszertációját és miért? - az írja már meg nekem, érdekel...

*sajnos nem találom azt a website-ot, amit a 2000-es amerikai választásokkor (amikor újraszámolták a szavazatokat és végül Bush-t hozták ki nyertesnek) még John mutatott nekem és amilyet a magyaroknak is kéne csinálni: rengeteg fotó különböző emberekről, akik egy táblát tartanak maguk elé I'm sorry, it wasn't me (mármint sajnálják, nem ők szavaztak Bush-ra) felirattal, így demonstrálva, hogy nem ők választották meg a szerencsétlen hülyét.

Kedves tévénéző gyerekek!

Micsoda hülyeség ez az "élek vagy blogolok" közhely!

Élek és erről blogolok - ez már találóbb. Persze értem én, hogy aki "igazán él" (mekkora marhaság ez, én annyira élek, hogy ihaj, az előbb például ettem egy isteni körtét, majdnem sírtam a gyönyörűségtől), annak nincs ideje/kedve/energiája írni az életéről, mert elfoglalja az "élés", jaj, ugyan...szerintem meg az él igazán, akinek még arra is van energiája/kedve/ideje, hogy letúrjon a mélybe, megvizsgálja és leírja, hogy mi történik vele és ennek kapcsán mit érez, mit nem érez, mért érzi ezt vagy azt.

Csak azért gondolkoztam ezen, mert április elején lesz hat éves ez a blog és terveim szerint halálomig írom majd és nem, most kivételesen nem viccelek - blogot írni jó és hasznos.

A hiúságomat még a kommentek idején "kiszolgálta" (aki nem tudja, annak elmesélem, hogy nagyjából négy évig lehetett kommentelni és többször leírtam már azt is, hogy jó két éve már miért nem lehet, most nem ismétlem magam, ha nem baj), most már sokkal "jobban " (és gondolom önzőbben) használom mindenfélére: analízisnek, szórakozásnak, viháncolónak, nyafogónak, dühöngőnek, sírdogálónak és persze a történések rögzítőjének. Örülök persze, hogy olvastok - azért kommentek nélkül is kiderül az - és a blogomnak köszönhetek többek között egy férjet - és akkor tulajdonképpen két gyereket is -, rengeteg ismeretlen ismerőst, pár fordítói munkát, sok-sok okos tanácsot és kedves szót.

Szóval én élek és blogolok - és ebbe más is belehalt már, vagy ilyesmi, na, izé.

(un)comfortably numb

Az Internet aszonta menjünk orvoshoz, ha ilyenünk van, mert ez bármi lehet: agyvérzéstől kezdve a nyakcsigolya-meszesedésen át a Sclerosis Multiplexig (van a családban, ollé) - és amióta az anyám agydaganata zsibbadással jelentkezett először, azóta rettegek a zsibbadástól. Jó egy évig vizsgálgatták, mindenki legyintett, hogy á, ez csak valami nyakcsigolya probléma és közben meg végig ott volt egy óriási daganat a fejében...

Szóval néha zsibbad a jobb karom.

sci-fi

Á, én szerintem sose térek magamhoz ebből az elképedésből, hogy kinőtt belőlem két ilyen kis cuki lény: ma kerestem egy papírt a fiókomban és megtaláltam a régi ultrahang képeket meg egy csomó leletet, meg orvosi megjegyzéseket és teljesen meghatódva nézegettem egy félidős ultrahangos leletet, amire az volt írva: két élő magzat - hát nagyon élnek, az biztos: az egyik norvégul kajabál meg versekre*, mondókákra és zenékre táncol (Marcika nagyon muzikálisnak tűnik), a másiknak meg tévébemondónő feje van és direkt ilyen arcot vág (lehetőleg akkor, amikor a szájában van fél kiló kenyér kicsit megrágva), mert tudja, hogy kedves édesanyja ettől menten röhögőgörcsöt kap.

*bizony, itt minálunk kérem szépen már komoly versolvasás folyik esténként: Radnóti, József Attila és Kosztolányi versekre kókadoznak az ágyban a szépek.

Ord ikke kommer enkel*

Marcika eddigi beszéde gyakorlatilag megfejthetetlen volt, nem hasonlított semmire, csak valamiket zizegett, meg susogott, meg sistergett.

Most viszont mintha új nyelvet fejlesztett volna ki és ma rájöttem, hogy ez az új nyelv, hát...olyan mint a norvég. Úgy érzem, ez kicsit aggasztó, tekintve, hogy Amerikában élünnk és mi magunk magyarul beszélünk...

*Words don't come easy

veszélyesen élünk

Jaj, nem tudom, olyan nyomasztó ez a költözés-ügy...Megfigyelted, hogy amióta ismerjük egymást, folyton csak költözünk? Megismerkedtünk, aztán te hazaköltöztél Londonból, aztán elköltöztünk Triesztbe, aztán Triesztben a Fornácéból átköltözünk a nyomi lakásba, hogy a tengerre nézhessünk, aztán hazaköltöztünk, aztán elköltöztünk Houstonba, aztán az Old Spanish-ről ide költöztünk és most már megint költözni akarunk, rémes, nem vagyunk normálisak.

Már hogy lenne rémes? Szerintem ez tök izgi...

A hard day's night

Nyilvánvalóan halálosan szerelmes vagyok beléd, ha vasárnap este tízkor tortát kezdek sütni neked úgy, hogy én magam spártai fogyókúrán vagyok és brutális hétvégénk volt...

Huh, kemény hétvége - de melyik nem az? két gyerekkel folyamatos erőltetett menet az egész élet, még szerencse, hogy közben sokat röhögünk, szerintem csak ezért éljük túl -, szombat délután volt például egy szánalomba fulladt kedves állatkerti mulatságunk: az állatkert után elhatároztuk, hogy elmegyünk enni valahová - Marci két haverja is csatlakozott -, de szombat este rengetegen voltak, várni kellett vagy fél órát egy parkoló mellett, közel az autóúthoz, ami nem is lett volna probléma, ha a gyerekeim már 30 éves gazdag és kulturált bankárok, akik kedves szüleikkel töltenek egy kellemes estét...de a másfél éves kerge kis állatkákkal sajnos az egész páratlanul borzalmas élmény volt: bekattantak, a parkolóban akartak fénysebességgel rohangálni, fejest ugrottak a baromi magas, kicsit füves (tehát némileg bababarát) járdáról a betonútra, ordítva zokogtak, ha másik irányba tereltük vagy felvettük őket (a kézen fogva vezetgetést egyáltalán nem tűrik, borzadva rántják el magukat minden egyes kísérletnél), úgyhogy végül úgy döntöttük, hogy nem stresszeljük ott magunkat tovább és szégyenszemre hazakullogtunk.

Marci dühöngött, mert ő nehezen engedi el a dolgokat és rosszul viseli, hogy az életünk ennyire megváltozott (én asszem lassan megszokom, hiszen igazából már terhesen is a rabszolgájuk voltam) és már lehetetlen spontán programokat csinálni.

Ma reggel meg elmentünk a kis játszóházukba, egyre ügyesebbek, egyre jobban élvezik (és nem mellesleg kimagasodnak a többiek közül), aztán én betegre főztem magam (valahogy már megint egész nap főzök egy ideje), majd délután újabb üvöltve bőgés és esések és toporzékolás kíséretében labdáztunk "egy jót", hát igen...mondom, a legtökéletesebb önfeladás a gyereknevelés, csodálkozom is, hogy ilyen sok ember választja ezt az utat.

Az a tanácsom, hogy egyetlen megmondógurunak se higgyetek el semmit, ha nincs gyereke. Világos, hogy semmit nem tud az életről.

PS.: Itt már nyári meleg van (ma 32 fok volt), este hét előtt lassan ki sem lehet lépni az utcára, olyan párás és forró a levegő, hogy a babáknak akkor is rákvörös a fejük tíz perc után, ha nem süt a nap. Csókoltatom a budapesti tavaszt.

önérdekű

Egyébként meg egy rakás dolog nyomaszt, tudjátok, a dögunalmas problémáim: a pénzügyeink, meg a lakás kérdés, azaz költözés (jajnemármegint), meg hogy hova megyünk másfél év múlva, meg hogy miért éppen az én anyám halt meg 58 évesen és miért éppen az én apámnak kellett kiugrani az ablakon ezért.

Nem is tudtam aludni tegnap már megint...ja és van egy újabb isteni fejlemény, ebben segítsetek, ha tudtok: az albérlőm nagyon bepasizott, el akar költözni a párjához (ezzel a szóval a világból ki lehet üldözni, le is írta a lánka a levélbe sokszor, biztos azt akarta, hogy jól érezzem magam) augusztus-szeptember környékén, én meg ugye itt vagyok, innen kéne levezényelnem új és megbízható albérlő keresését, csodás.

Ha esetleg ismertek valakit, akit érdekel egy helyes, otthonos egyszobás, nem túl kicsi, eléggé berendezett, nem túl drága (részleteket levélben, ha esetleg bárkit tudtok, akit érdekel) lakás és ez a valaki olyan, hogy nem szedi fel a parkettát és égeti el valami speciális szeánsz keretében, illetve dolgozik és van is pénze, hogy fizesse a rezsit meg a lakbért, annak ajánlgassátok már, hogy van itt ez a bloggercsaj és neki van itt ez a kis lakása, stbstb...de komolyan. Ha valakinek van ilyen ismerőse, vagy az ismerősnek van ismerőse (boldog őse) az írjon ide: mlly_blmkukacyahoo.com, köszönöm.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548225

Szóval az a helyzet, hogy - ha hozzáveszem a tavaly nyáron letolt öt kilót -, hogy már a tizenharmadik kilót futom le magamról és a negyedik kilométernél tartok (tudjátok, a kegyetlen edzőbácsival nyomulok az öt kilométerért), büszke vagyok, nem tagadom, bár éhezés közben* sokszor eszembe jut az a mondat, amit az egyik csaj a főhősnek mond a Glamorámában, mikor az udvarlás gyanánt megkérdezi, hogy hogyan tartja az isteni alakját: not eating helps.

*nem, valójában nem éhezem, hanem okosan, kis adagokat eszem, csakhogy a kis adagok borzalmasak, sosem lakom jól tőlük, úgyhogy folyamatosan éhes vagyok.