merry shitstorm aka "receive with simplicity everything that happens to you"

Soha nyomorultabb karácsonyt: Marci végighányta, végigfosta a 24-e estét és éjszakát, majd másnap kiscsaládom nélkül mehettem a nagymamámat fürdetni (! vessetek meg, de ez iszonyú elfoglaltság); a nagymamám fürdetés előtt, alatt és után válogatott gonoszságokat és butaságokat vágott a fejemhez, le is vontam tanulságként, hogy semmi nem fontosabb, mint megőrizni nyitottságunkat, ép eszünket, meg valami pozitív szellemet ezek mellé, ha már muszáj megöregednünk. 

Amúgy elgondolkodtató, hogy a nagymamám iszonyú keserű és negatív asszony: minden rossz, mindenki gonosz, neki mindenki rosszat akar, soha semmi nem sikerül, az élet egy konstans szívás. stbstb, ugyanakkor arról beszél, hogy ő soha nem akar meghalni, mert imád élni. Számomra őszintén hihetetlen, hogy valaki annyira nincs tisztában magával, hogy keveri a halálfélelmet az élet szeretetével. 

Persze borzasztóan igyekszem folyamatosan együttérzést és részvétet kicsikarni magamból: a nagymamámnak mellrákja van és 87 éves, a fia és az apja a múltban öngyilkos lett, a nagynéném, akivel a nagymamám egész életében együtt élt (ezáltal kiérdemelve a világ egyik legegészségtelenebb kapcsolata címet), vagy 25 éve sclerosisos, meg amúgy is egy kiállhatatlan teremtés volt mindig , már szinte egyáltalán nem tud mozogni (ja és el ne felejtsem, hogy a volt férje, a testvére és a nagyapja is öngyilkos lett), az életük konkrétan borzalmas. 

Szerintem meglepően normális vagyok ilyen családi háttérrel; és ez még csak az apai ág...

Ja, boldog karácsonyt, hát persze. 

kieg. az előzőhöz

Amúgy szeretek ajándékozni, de ez a hisztérikus tömegben rohangálás ez borzasztó, főleg, hogy halálosan fáradt vagyok alapvetően. 

Meg mittomén, nagyon visszás nekem, hogy kijövök az akármilyen plázából, ahol szemérmetlenül sok pénzt elköltök és akkor hajléktalanok fekszenek tömött sorokban a bejáratnál. 

Tudom, tudom, az élet igazságtalan, satöbbi, de nekem ez már kicsit sok az igazságtalanságból. Persze ötletem nem sok van arra nézve, hogy mi kéne tenni, de az elmúlt napokban sokszor éreztem pocsékul magam ez ügyben. 

Egyébként bármilyen fárasztó is, a legjobban a karácsonyi főzőcskézést élvezem - meg persze ahogy a gyerekek örülnek szinte bárminek a karácsony kapcsán -, ma már két sütit le is gyártottam, holnap meg fürgén felpattanok hajnalok hajnalán (mondjuk ezen azért kacagnom kell, bár bevallom, ma hatkor felébredtem, mert azt álmodtam, hogy szól az ébresztő) és panírozok, főzök, sütök, habarok, rántok, blansírozok, buggyantok, dresszírozok, glasszírozok, marinírozok, trancsírozok. 

"Silent night, holy night all is calm, all is bright"

A szemem jojózik, szédülök, émelygek, a derekam fáj, a szám kiszáradt, elájulok, meghalok, végem. Újra és újra lepereg előttem, ahogy hátamon csorgó verejtékkel állok a Libriben a három kilométeres sorban, ráz a hideg, álmos vagyok, poszttraumás stressz szindrómám van, valaki segítsen.

Mivel jólnevelt gyerek vagyok, ezért csak halkan merem javasolni a karácsonyi ajándékozás mihamarabbi beszüntetését. 

(s)iker vol.4563278912

Valamelyik nap elmentünk enni valahová, ahol játszóház is van, gondoltuk nagyszerű, esetleg még egymáshoz is szólhatunk az este folyamán. 

Persze amint beléptünk, kiderült, hogy Marcus inkább a tévén közvetített meccset szeretné nézni (imádja a focit még mindig), Léna viszont a játszóházba vágyik. 

Léna persze sírt, mondván, ő csak Marcussal megy, Marcus meg kedvesen csitítgatta, simogatta az arcát és mondta neki, hogy most nem megyek játszani, de megpuszillak (elképesztően helyesek voltak, nem bírom az ilyet idegekkel), mire Léna felzokogott: de az semmit nem segít!

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Az van minden reggel, hogy felébredek és hosszú percekig örülök, hogy te fekszel mellettem és hogy te vagy a férjem és végül nem szúrtam el.

"For fear of growing old"

Ó, istenem. Koromhoz méltó módon, reggel hétkor kippattant a szemem. Szombaton. NEKEM.

slave to the wage vol.5647823489

És mivel én egy egyszemélyes szappanopera vagyok, ezért el kell mesélnem, hogy bizony, bizony, húszezer forintunkba fáj az a két nap bébiszittelés, amit sehogy máshogy nem tudtunk megoldani - ráadásul mindkét gyereknek szemgyulladása is volt, tehát be se engedték volna őket az oviba - itthon ezt meglepően komolyan veszik, az olaszoknál senkit sem érdekelt -, ha úgy döntök, hogy a fülgyulladás már el is múlt; sokkal jobban megérné, ha végre megkapnám a rabszolgámat karácsonyra, háddenem?

Kemény lesz azért, ha Marci sokat utazik, a gyerekek meg betegek lesznek: na tessék, ezért nem veszik fel a kisgyerekes anyákat sehova. Persze senkinek egy szava sem lehet, kicsengettük a pénzt, aztán mentem a belemet is kidolgozni - az utóbbi pár napom tömény horror volt -, hát micsoda megbízható munkaerő az ilyen anya, he.






PS.: Délután bementem a központi irodába és ott az irodavezető érdeklődött, hogy hogy vannak a gyerekek, majd nézett rám döbbenten, mikor elmeséltem neki, hogy mennyibe került végül ez a betegség, aztán azt mondta - némi szemrehányással a hangjában -, hogy amíg élt az anyukája, addig ő vigyázott a kisgyerekeire. Én - szintén némi szemrehányással a hangomban -, elmeséltem neki, hogy az anyukám már több  mint egy éve meghalt, mikor a gyerekek megszülettek.
Óvatosan kell beszélni és ítélkezni, feleim. 

(s)iker vol.465723489112

Elég vicces, amikor a gyerekek közös kakilás közben azon vitatkoznak, hogy van-e olyan, hogy kettő meg három meg három, aztán mikor kiszámoltatom velük, akkor ujjongva újabb matek feladványokért rimánkodnak. 

Marcika különkiadás

Marcika ma egy nagyon hosszú monológban arról értekezett, hogy ő nem szeretne arról beszélni, hogy ő beszél, mert beszélni nem jó és ő most már nem is fog egyáltalán soha többé beszélni, mert nem szeretne arról beszélni, hogy ő beszél, mert beszélni nem jó és blablabla. 

Mikor már tíz perce csak nyomta, nyomta ezt a hosszú beszédet a nembeszélésről, eszembe jutott, hogy annak idején mennyire rettegtem, hogy Marcika majd esetleg nem kezd el beszélni soha. 

Őszintén szólva elég jókat mulatok ma már a régi félelmeimen. 

"Life begins at 40 - but so do fallen arches, rheumatism, faulty eyesight, and the tendency to tell a story to the same person, three or four times."

Reggel, munkába menet láttam egy nőt a parkolóban. A kocsijában ülve a kezébe temette az arcát -és egy csomó dolog eszembe jutott róla: elgondolkodtam, hogy vajon rossz hírt kapott-e, vagy csak fáradt, vagy elege van, vagy válik, vagy épp most csapott le baltával valakit aztán hosszan gondolkodtam azon, hogy abban a pillanatban, ahogy én megyek a hévhez, egy rakás ember meghal, megszületik, szenved, örül, megbetegszik, alszik, felkel, szóval na, ilyen szentimentálisban nyomtam és akkor persze eszembe jutott, hogy ó, ezt megírom majd a blogban, micsoda születésnapi íromány lesz ez, hát mekkora bölcs lettem én így negyven éves koromra, tejóég. 

Aztán mire leültem a gép elé, semmi máshoz nem volt kedvem, csak arcomat a kezembe temetve ülni és nem gondolni az égvilágon semmire. Végül persze összeszedtem magam és leírtam mindazt, amit nagy szerencsétekre nem fejtek ki bővebben és roppant szentimentálisan, legyen elég annyi, hogy őőőőháthát ma vagyok negyven éves, tejóég.