Reggel, munkába menet láttam egy nőt a parkolóban. A kocsijában ülve a kezébe temette az arcát -és egy csomó dolog eszembe jutott róla: elgondolkodtam, hogy vajon rossz hírt kapott-e, vagy csak fáradt, vagy elege van, vagy válik, vagy épp most csapott le baltával valakit aztán hosszan gondolkodtam azon, hogy abban a pillanatban, ahogy én megyek a hévhez, egy rakás ember meghal, megszületik, szenved, örül, megbetegszik, alszik, felkel, szóval na, ilyen szentimentálisban nyomtam és akkor persze eszembe jutott, hogy ó, ezt megírom majd a blogban, micsoda születésnapi íromány lesz ez, hát mekkora bölcs lettem én így negyven éves koromra, tejóég.
Aztán mire leültem a gép elé, semmi máshoz nem volt kedvem, csak arcomat a kezembe temetve ülni és nem gondolni az égvilágon semmire. Végül persze összeszedtem magam és leírtam mindazt, amit nagy szerencsétekre nem fejtek ki bővebben és roppant szentimentálisan, legyen elég annyi, hogy őőőőháthát ma vagyok negyven éves, tejóég.
