És akkor én azt ordítottam a körúton, hogy Ha szeretsz, akkor ma este már nem nyalsz bele a szemembe és hirtelen rádöbbentem, hogy tulajdonképpen mindenkit szeretek, azt is akit nem, sőt, azt még jobban, mert azt valahogy muszáj szeretnem, hogy valaha el tudjam felejteni, hogy nem szeretem - ez de krisztusi, nahát, nem is tudtam, most aztán veregethetem a saját vállamat szüntelen - de persze azt azért nagyon szeretem, akinek ezt ordítottam, bár neki is annyi mindent meg kellett már bocsátanom és persze a megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel, mert minden sérelemre pontosan emlékszem és hát igen, akkor nyilván nem tudok megbocsátani mégsem - ó de bonyolult ez már megint, édes istenem - és ha hiszitek, ha nem, az egyik szemem sír, a másik meg már nincsen is, mert tulajdonképpen én mindent így csinálok, hát ezt már tisztáztuk, ejnye, na de ismételjük gyorsan át a leckét azért: csinálom is, meg nem is, akarom is, meg nem is és hát ez most már mindig így marad, pedig én úgy igyekszem, de a bánat egy nagy óceán, az oroszlánok meg délután négy órakor mennek a tánctanárhoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.