la vita é bella

Jó, hát lehet itten nyivákolni, hogy mediterrán tempó, meg nem angolszász, (és az nekem nagyon furcsa és idegen, to be honest; a magyar tempóra itt nem térek ki, az másért ismerős és (nem) szerethető), kicsit túl barbár, túl lassú, sziesztás, elmaradott, net nélküli (ööö, nemtom lehet-e még fokozni a kellemetlenségeket) de lássuk be, itt olyan kaják vannak, hogy egy közepesen ellátott bolt kínálatától is sikítva összeesek, az előbb például zokogva tömtem az arcomba némi ricottával kevert parmezánt, meg aztán itten ugye a legutolsó paradicsomszósz sem olyan mint az otthoni maggi levespor ízű szószok, hanem finom, sőt mi több, kurva finom és akkor még nem beszéltem a pestóról, a kilencvenmillió tésztaféléről, a mascarpónéról, a pizzáról, a fagyiról, a chiantiról, a limocellóról aaa...na jó, nincs mit tenni, itt egyszerűen enni kell.
Btw még mindig úgy főzök mint kettő isten, hiába na. Ja, a nyelv is kurva szép, na jó, eszünk, beszélünk, mi kell még, eh, a telhetetlen mindenemet.







PS.: Na jó, most, hogy ilyen beszámolósban vagyok (becsüljétek meg feleim, nem vagyok egy beszámolós-alkat), még elmesélem, hogy a múltkor azér mentünk csak Duinoba (ami egyébként csudás hely, ott akarok élni ha már nagyon öreg néni leszek; na jó Dachau előtt és Brighton után) és nem Velencébe, mer én képtelen vagyok délután egy óra előtt felkelni, utálok felkelni, aludni szeretek, de minden fasza volt, tenger, napsütés, porszemség, élet.