You know what my philosophy of life is? That it's important to have some laughs, but you gotta suffer a little too, because otherwise you miss the whole point to life.*
A hétvégén elolvastam egy könyvet, amiben beteg meg halva született babákról van szó, nagyon megindító volt, sírtam egy csomót és jól is esett - szerintem én ilyen furán gyászolok egyébként - bár Marci folyton háborog, hogy mit foglalkozom folyamatosan mindenki szenvedésével, én meg nem is értem ezt a kérdést, szerintem nagyon fontos mások szenvedésével foglalkozni, egyrészt, mert mindenkinek nagyon hasonlóak a szenvedései, másrészt, hogy tudjunk róla és nagyjából értsük, hogy mi történik a világban és másokban, harmadrészt, mert minden egyes szenvedéstörténettől mi magunk is gazdagabbak, empatikusabbak leszünk. Szerintem fontos ismerni a fájdalmakat, az élet a legkevésbé móka és kacagás, persze két nyüszítés közt azért nem árt röhögni, de ezt már mondtam a múltkor.
Szóval azon gondolkoztam ennek a könyvnek a kapcsán, hogy mi mennyire rábíztuk magunkat arra az egyetlen genetikai tesztre amit csináltak (pedig már milyen öreg vagyok, épp akkor múltam 35) és mindenki azt mondta, hogy ikreknél úgyis hamis értékek jönnek ki, meg az amniocentézis is jóval rizikósabb - aztán meg mekkora mázlink volt, hogy ilyen egészségesek lettek.
Vagyis én nagyon remélem, hogy azok, mert bár elmúlt az autizmus rémületem, de a beszéd-ügy miatt továbbra is aggódom, most azon kezdtem parázni, hogy mi van, ha Marcikának (aki legnagyobb aggodalmamra valami nagyon furcsa halandzsanyelven kommunikál, ami kicsit sem hasonlít arra, amit tőlünk hall) megártott az a negyven perc, amit Léna születése után még a hasamban töltött, vagy megártott neki a fogó, amivel végül kirángatták szegényt, jaj...
*Woody Allen: Broadway Danny Rose
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.