további bezzegelés, elmélkedés, elégedetlenkedés, izé

Azon gondolkoztam a boltba menet, hogy összesen nagyjából 50 kilóval - két bőrönd meg két kézipoggyász - mentünk Amerikába (plusz macska, plusz két majdnem két kilós gyerek a hasamban), két gyereket termeltünk kint és közel 200 kilót hoztunk el onnan (azt már mondtam, hogy végül mindent repülőztettünk - persze sok plusz pénzért - és ez nagyrészt a gyerekek ruhája és cipője és mesekönyvei - elképesztő.)

A boltban egyébként megvolt megint a napi rossz olasz élményem: a pénztáros épp csak le nem hányt - szerintem az olaszok mogorvábbak, mint a finnek, pedig az azért nehéz -, hihetetlen, pont, mint Magyarországon (nem baj egyébként ha megszokom, hamarosan hazaköltözünk úgyis). Mikor Triesztben mondogattam, hogy az olaszok undokok, akkor mindenki azzal jött, hogy dehát a triesztiek nem is igazi olaszok - de mi van a pisaiakkal? Ők se igazi olaszok? Igen, természetesen itt is vannak kedves, segítőkész emberek (például Marci leendő főnökéék, akik teljes természetességgel hozták el Rómából a macskát), de azért az éttermekben, a boltokban lévő kiszolgálás, meg az utca emberének arca sok mindenről árulkodik...

Houstonban tényleg az volt, hogy a boltokban a legutolsó pakoló segédszemélyzet is boldog életet, sőt, boldog következő életet kívánt amikor távoztunk, az utcán az emberek köszöntek, mosolyogtak, megugyulibugyulizták  a gyerekeket, komolyan, épp csak haza nem kísértek. (Mikor terhes voltam és még nem volt kocsink és szatyrokkal gyalogoltunk hazafelé, akkor valaki egy autóból kikiabálva felajánlotta, hogy hazavisz minket, komolyan nem hinném el, ha valaki mesélné).

Persze nekem az az elméletem ezzel kapcsolatban, hogy a borzalmas autós kultúrának köszönhetően a houstoniak sosem találkoznak élő emberrel és ezért annyira örülnek, amikor végre egy hús-vér példányba botlanak, hogy csak úgy árad belőlük  boldogság. 

New Yorkban azért egész más volt: ott az emberek undokok, de korrektek. Hogy ez mit jelent? Rohannak, fellöknek, ügyet sem vetnek rád, de ha kérdezel tőlük valamit, vagy eltévedtél, akkor segítenek és akár hosszan is leállnak magyarázni dolgokat. Mondjuk volt egy szar élményem, amikor kezdtem átértékelni az aznapra felvett ruháimat, ugyanis egy csaj borzadva elhúzódott tőlem, mikor útbaigazítást próbáltam kérni. Az a gyanúm, hogy vagy térítőnek vagy koldusnak nézett...

Ja, az egyébként vicces, amit az a pisai lány mondott nekünk, akivel Houstonban beszéltünk még a költözés előtt: azt mondta, hogy nehogy azt higgyük, hogy az olaszok más népeknél jobban szeretik a gyerekeket, dehogy, sőt, hát sokkal kevésbé...szerinte manapság gyerekek se születnek egyáltalán, mert az olaszok már túl öregek, mire elköltöznek a szüleiktől. Meg kell mondjam egyébként, hogy a nemlétező játszóterek ezt a gondolatot támasztják alá: nehéz év lesz ez, azt hiszem. 

Könnyű megszokni ám a jót, meg a sok mosolyt (meg a lakástól három percre lévő hiperszuper játszóteret, amit kezdetben gyűlöltem, aztán megszoktam és megszerettem, ilyenek ezek a dolgok úgy látszik), hej, Houston hiányzik ám nagyon, pedig mennyit kínlódtam ott is...még a szúnyogok is barátságosabbak voltak, esküszöm. 

Jó, nyilván mindenhol van valami baj (én meg különösen elégedetlenkedő típus vagyok, ráadásul nehéz ám ezt a duplagyerekezést hulla egyedül csinálni, tegnap is valamiért szentségeltem és azt kívántam, bár havonta legalább öt percig játszana VALAKI MÁS a gyerekeimmel) és nyilván nehéz a megszokást figyelmen kívül hagyni. 

Persze, oké, Európa sokkal jobb, mint Amerika, Amerika borzasztó ingerszegény (valamelyik este próbáltuk megfejteni, hogy mi az, amitől Amerika annyira más, majd egyszer leírom, nem könnyű ám rájönni, nekünk se sikerült, csak találgatunk), de mégis, sok ott a jó dolog. (Például én, a kajanáci rettentően szenvedek most, mert alig találok itt biokaját).

Marci mindig ostoroz, hogy koncentráljak a jó dolgokra, szóval: Olaszország tájban és kajában verhetetlen, ezt elismerem, de azt könyörgök ne mondogassa már mindenki, hogy a mediterránok milyen istentelen kedvesek, az angolszászok meg ridegek és undokok, mert ez egyszerűen nem igaz.





PS.: És sajnos azt hittem, hogy Houstonnál bonyolultabb gyalogos élete nem lehet az embernek, de próbáljatok csak ikerbabkocsival olasz utcácskákban sétálni (vagy pénztárnál boltból kimenni, teszem hozzá halkan). Nem, valóban nem lehet. Nehéz év lesz, mondom én.