szolgálati

Hát, az a helyzet, hogy e-mailben megkapom a kommentjeiteket, de itt meg nem látom őket, így válaszolni sem tudok. 

Olyan ez, mint valami Stephen King regény: a blogger önálló életet él és így védelmez a gonosz kommentektől, vagy ilyesmire gondoltam.




PS.: Marci itthon maradt, mikor látta, hogy halálomon vagyok a betegségtől - nemcsak a gyerekek, de én is alig alszom a takony/köhögés rémsége miatt -, úgyhogy most az ágyban heverek, csodálatos. 

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit." vol. 9765843271

És igen, eljött ez is, megtört a keménységem (elég könnyen, sajnos): azért, hogy megspóroljunk két óra légószirénázást (Léna), délután meg este is bemegyek leheverni hozzájuk - van egy plusz ágy a szobájukban - 10-20 percre. 

Eddig ettől simán elaludtak - de azonnal rászoktak, már az első ilyen eset után magukon kívül követelték újra, heroin ez, én mondom -, kíváncsi vagyok, hogy végül odáig fajul-e a dolog, hogy a kezüket kell fogni, meg a hátukat kell simogatni, meg kukucsolni kell, meg idült mosollyal semmiségekről csevegve koktélokat kell felszolgálni hajnalig. Meglátjuk.

blogger

Az történt, hogy kineveztem a versenyből. 

Több okom is van, egyrészt, mert olyan szánalmasnak éreztem ezt az egészet, miután az egész napot végigbőgtem - a Nők Lapjának napsugaras, tündibündi, kilencvenhárom gyereküket kuglóf illatban nevelő anyukák kellenek biztos, én meg jelenleg egy torzonborz, félőrült hárpia vagyok, meg egyáltalán: kit érdekelnek ilyen versenyek, mikor a maradék energiáimat kell valahonnan elővarázsolnom. 

Aztán az is az okom még, hogy a kutya se szavazott rám - mondjuk lebuktatok, mert a blognak úgy tízszer annyi olvasója van, mint ahány szavazatot kaptam, tehát nyilvánvalóan egy csomóan katasztrófa turistáskodni járnak ide - ami oké, én megértem, az anyám is mindig mondogatta, hogy engem vagy nagyon utálnak, vagy nagyon szeretnek és azért az a helyzet, hogy mindig utálókból volt több -, vagy nevetségesnek ítélik a blogversenyt, vagy nem vagyok képes jól marketingelni magam (ez biztos, ez  a másik, amitől rosszul vagyok, most mit tukmáljam itt magam, az annyira gyermeteg), vagy nincsenek a fészbukon, vagy ilyesmi, de a lényeg, hogy semmi kedvem hatszázkilencvenediknek lenni, mire jó az? Az olyan ciki, háddenem?

Aztán meg mit keresek én egy nőklapjás izében, de tényleg? Ezen a blogon is sokszor írtam borzalommal V. Kulcsár Ildikóról meg a Szegőről, hát miért is kéne nekem egy ilyen irányultságú társasággal bármit csinálnom? Aztán meg még az is van, bevallom, hogy van egy blog amit nagyon tolnak, de én meg, hát, khm, hogy is mondjam nőklapjásan...őőőő...szóval az a blog nem az én világom (nem nőklapjásan rosszul vagyok az alpáriságától) és biztos savanyú a szőlő, de ennek ellenére nincs kedvem vele versenyezni.

Hát így.




PS.: És képzeljétek, olyan kedves biztató leveleket kaptam, hogy megpróbáltam visszaállítani a kommenteket, de nem megy, egyszerűen ebben a blogban nem lehet kommentelni a blogger szerint sem és kész. 

csüggedt

Megint ott tartunk, mint az első hónapban: napközben sokszor azon kapom magam, hogy két gyerek csüng rajtam és együtt bőgünk. 

Igazából nem tudom eldönteni, hogy én vagyok ennyire gyenge vagy ez az egész tényleg ilyen pokoli nehéz?

Léna különkiadás

Hihetetlen, hogy mennyire bölcs kislányom van: Marcus valami filctollakat pakolgatva megbotlott és ordítva fájlalta a lábát, mire Léna unottan odavetette neki elmúlik és flegmán rajzolgatott tovább.

blogger (meg nyavalygás) megint

A blogverseny kapcsán azon gondolkodtam, hogy ezt a blogot egybe kell elolvasni, az elejétől a végéig, mert úgy igazán tanulságos: pár évig azon nyavalyogtam, hogy miért vagyok egyedül és miért nincs nekem senkim, akit szerethetnék, pár éve meg azon nyavalygok, hogy istenem miért nem lehetek legalább öt percig egyedül, miért nem ülhetek úgy a vécén, hogy nem ül az ölemben két gyerek - Marci azért ezzel nem próbálkozik -, meg néha-néha a macska...tudom, tudom, ezt már mondtam, nem baj, megfigyeltem már rég, hogy úgyse figyeltek, kell az ismétlés. 

PS.: December 8-a óta beteg vagyok és csúnyán: otthon három hetet végigköhögtem, aztán visszajöttünk és egy nap múlva kezdődött egy csúnya náthám. Tegnap a nátha már elmúlni látszott, amikor hirtelen úgy elkezdett fájni a torkom, hogy most alig tudok nyelni. 

Az immunrendszerem tragikus állapotban lehet, háromra kezdjetek sajnálni.

Btw betegség: a következő derült ki a gyerekorvosnál: Marcika (aki azelőtt remek alvó volt, most viszont komédia az egész alvása, kábé öt perc egész éjjel és a folyamatos sírdogálásával mindig felébreszti Lénát, akinek viszont légószirénához hasonló sírása van és minden alkalmat megragad, hogy riadóztasson minket, ő mondjuk úgy három percet alszik mostanság) nemcsak meg van fázva, de valószínűleg a torka is fáj, állatira köhög, nagyon ronda kötőhártya-gyulladása van, plusz jönnek valami fogai, illetve rémisztően durva szeparációs szorongás gyötri, PLUSZ retteg az eső hangjától - egyfolytában esik, természetesen -, komolyan mondom, elképesztő kombó. Léna ugyanez, csak fogak nélkül.
Szerintetek meddig fogjuk még bírni? Lehet fogadásokat kötni.

"elmúlik, meggyógyít"

Amikor a gyerekeknek valami baja van - és bajuk mindig van, hát hogyne lenne: hetek óta folyamatosan betegek, szeparációs nyavalyájuk van, nem alszunk, folyamatos a földön fetrengős üvöltés, hiszti, mindenféle kakibajokkal kínlódunk -, akkor rendszerint kórusban kántálják elmúlikelmúlik.  

Én azt hiszem a legfontosabb dolgot az életben már sikerült megtanítani nekik. (Esetleg azért még elmosogathatnának néha, erre kell gyúrni az elkövetkező tizenpár évben)

furious anger

Egyébként meg igazából halálosan idegesít, ahogy a férfi társadalom (meg egyébként sok behódoló nő is) a nőket kezeli: van itt a sok szöveg emancipációról, meg a nők ugye tényleg fantasztikus dolgokat harcoltak ki maguknak (pl gyereknevelés mellett munka, na ez egy baromi rossz ötlet volt szerintem, jójó, tudom, hogy muszáj az önállóságunkhoz, az anyagi függetlenségünkhöz, az önazonosságunkhoz, blablabla, de lelki szemeimmel már előre látom, ahogy körülbelül a hetedik munkanapomon összerogyok végkimerülésben), de az alap megítélésük, az szerintem változatlanul ugyanolyan. 

A nő szépen szüljön gyereket, mert ez a természet rendje. Miután megszülte a gyereket, legyen hálás a sorsnak, a férjének, az atyaúristennek, hámer milyen csodálatos adomány a gyerek. 

Ha netán panaszkodni merne* - mert nincs nehezebb a gyereknevelésnél, rózsaszín takony ide vagy oda - akkor legyen neki kuss, hát ezt akarta, ez a természet rendje, ez csodálatos, hö.

Ha nincs gyereke és egyedülálló, akkor aztán végképp legyen neki kuss, mer ő nem tudja hol a helye - szánalmas tehát - és persze szívesen használják ugyan az ilyent, dehát azért nem normális ez, nem akarni gyereket, egyedül élni, piha.

És bár más téma, de ide kapcsolódik a  másik kedvencem: amikor a férfiak fűvel-fával félrelépnek, akkor mindig lehet ösztönnel, meg génekkel takarózni, ellenben a szaporodás, az ugyebár nem egy ösztön, a férfi világos, hogy nem akar gyereket, beleviszi a nő (aki viszont ostoba, selejtes ribanc, ha netán tulajdonképpen egyedül akarna maradni. Jójó, nem magyarázom, értitek ti, csak mindig újra felhúzom magam rajta.)

* én nagyszerűnek tartom, hogy manapság már szabad beszélni - na jó, nagy óvatosan, puhatolózva, a megfelelő embereknek - a gyereknevelés árnyoldalairól is. Szerintem kifejezetten fontos egy nőnek, hogy ne érezze magát halálosan egyedül, mikor épp borzasztóan nehéz időszakban van(nak) a gyerek(ek).

PS: írtam én erről már régen, más aspektusból, de azért valami ilyesmiről volt szó már akkor is, legalább következetes vagyok, háddenem?

"kínzó kérdés"

Vajon ha a Dalai Lámának ikrei lennének, akkor is mosolyogva tartana előadásokat a dolgok üresség természetéről?

ha-ha-ha-halál

Ugye minden blogger szokott néha azon elmélkedni, hogy de mi lesz a blogommal, ha hirtelen meghalok?
Na ugye.

x

A gyerekekkel megejtett éttermi vacsoránk - az ilyesmi elég ritka, mert komoly erőfeszítéseket igényel - közben rájöttem, hogy a kapcsolatotoknak egy egészen új dimenziója nyílik meg akkor, amikor a pasid már nemcsak az alakodat félti, mikor betolsz egy fél disznót, de imígyen kiált fel, amikor módszeresen megeszed az ő pizzája égett széleit (is): azt ne edd meg, te hajlamos vagy a rákra!

x

Már egy rakás gyerekekről szóló bejegyzést titkosítottam, mert szerintem ezek tényleg senkit nem érdekelnek igazán. 

Tudom, hogy mindenki azt képzeli, hogy az ő gyereke más, okosabb, szebb, viccesebb, kreatívabb, stbstb, de az az igazság, hogy több babablogot is olvasva mindig rá kell jönnöm, hogy a gyerekek nagyjából egyformák: viccesek, cukik, jókat mondanak - megírják ezeket helyettem mások...

"lenyeltem egy kétforintost, hogy telefonáljak a magányomba"

az a baj, hogy olyan fajta nyavalyoghatnékom van, amit az ember csak az anyjával tud eljátszani anélkül, hogy végleg megutálná: ilyen nyüszítős, szűkölős valami, eh, miért ilyen nehéz ez, megfigyeltem ezt szoktam motyogni mostanában és olyan rettenetesen szomorú vagyok már megint, halálosan egyedül vagyunk a gyerekekkel meg a gyerekek miatti problémákkal és csak csavarodunk bele szépen és Marci egy csomószor nagyon türelmetlen és indulatos és a két éves gyerekektől harminc éves kulturált viselkedést és belátó képességet vár el, én meg ezt gyűlölöm és veszekszünk folyton és régen meg olyan boldogok voltunk és nem veszekedtünk és miért, miért, miért ilyen nehéz ez, hogy két kiskölköt regulázzon az ember

kívánjatok nekünk sok szerencsét

Valami szörnyen tragikusat akartam írni magányról, ronda veszekedésről, gyerekek miatti válásról, a férfiak gyereknevelési alkalmatlanságáról és a baromi idegesítő szeparációs szorongásról, ami miatt Léna tegnap tizenegytől kettőig úgy ordított, mintha nyúznák és nagyjából az sem volt jó, ha bementünk hozzá időnként, mert mindig kijöttünk ugye (kizárt dolog, hogy én heverjek a gyerekem mellett, míg el nem alszik, szerintem ugyanis akkor ezt legalább tizennyolc éves koráig kell majd csinálni, tehát nálunk szabály a külön szoba és a külön ágy) és akkor rettenetesen kiborultunk, összevesztünk, sírtunk-ríttunk, de mostanra meg kibékültünk és épp azon röhögök, hogy rémülten, lábujjhegyen járva fogadkozunk arról, hogy inkább soha többé nem zuhanyozunk, csak Léna fel ne ébredjen, illetve Marci percenként osztja meg velem egy-egy iszonyú látomását a rettenetes hajnalról, amikor Léna felébred és csak üvölt és üvölt...szóval valami szörnyen tragikusat akartam írni, de a tragédia időközben elmúlt. (haha, Léna épp ordít - kívánjatok nekünk sok szerencsét).

"Szejetem a mama"

Ezt mondta az én rafinált drága kisfiam, amikor épp megint lábon kihordtam egy agyvérzést, mert két ordító gyerek kétfelől húzta a nadrágomat, miközben főzni próbáltam. Persze rögtön eldobtam mindent, hogy puszilgathassam.
így megy ez.

"Now, explain it to me like I'm a four-year-old"

Tulajdonképpen mókás, hogy mennyire komolyan azt feltételezzük egymásról, hogy nem  mondunk igazat: ha valamit lelkesen szeretsz, akkor nyilvánvaló, hogy valójában nem szereted, csak önigazolsz a pozitív állításaiddal. Ha valamit látványosan utálsz, akkor természetesen valójában nagyon is szereted/szeretnéd azt a dolgot, de szintén önigazolsz és az irigységed hárításba burkolod.

Miért ne lehetne úgy mondani valamit, hogy az azt jelentse, amit jelent?

(Léna időközben tökélyre fejlesztette a negatív hozzáállást: bármit csinálunk, üvölt. 

Üvölt, ha fel kell kelni, üvölt, ha le kell feküdni. Üvölt, ha öltözünk, üvölt, ha vetkőzünk. Üvölt, ha beszállunk a kocsiba, üvölt, ha kiszállunk  a kocsiból. Üvölt, ha bölcsibe megyünk, üvölt, ha hazajövünk a bölcsiből. Üvölt, ha felveszem, üvölt, ha leteszem. Üvölt, ha megfogom a kezét, üvölt, ha elengedem a kezét. Üvölt, ha zenét hallgatunk, üvölt, ha kikapcsoljuk a zenét. 

Elképesztő. Valaki ezt is megmagyarázhatná.)

"Veled vagyok a zártosztályon"

Én nem tudok elképzelni brutálisabb feladatot két két éves megfékezésénél, komolyan. 

Ma valami elképesztően viselkedtek és amikor megérezték, hogy most azonnal Kamcsatkára költözöm, vagy állami gondozásba adom őket, vagy simán csak spontán égek, akkor elkezdtek iszonyúan cukiskodni: ölelgették egymást, meg kézenfogva járkáltak, persze azonnal elolvadtam.

 A nap minden percében emlékeztetnem kell magam, hogy a jutalom két üvöltés között van.

"betegbeteg"

Tök igazságtalan, hogy én is egyfolytában beteg vagyok, pedig csak a bölcsi kapujáig megyek, játszani nem engednek be.

tökéletes ismerősök

Ha a Facebook falamra nézek, akkor úgy érezhetem, tökéletes emberek az ismerőseim: többségük buddhista, lelkész, de legalábbis filozófus, aki szebbnél-szebb, bölcsebbnél-bölcsebb gondolatokat ont magából a nap minden egyes percében.
Nemcsak filozófusok ők, de elkötelezett állatvédők is, akik természetesen az emberek boldogságáért is ringbe szállnak adott esetben (lásd bizonyos politikai állásfogalások, hajléktalanok felkarolása), szeretik a gyerekeket és igen, boldogan kedvükre ölelik az Univerzumot. Humoros postjaikat angolra is lefordítják - vagy eleve csak angolul írnak -, hiszen az csak természetes, hogy mindannyian több nyelven beszélnek...mit is mondhatnék. Büszke vagyok rájuk.

"ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel"

ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirosát.
Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal - de ültödben elalszol.

Sokszor állatira el vagyunk vagyok tévedve eltévedünk ezzel a gyerekezéssel és a nyűgös időszakokban, amikor sokkal több a probléma, mint a cukiság és szépség, nos, olyankor az ember az egészet úgy csinálja, mintha valami rossz munkahelyen kéne kibírnia na még egy órát, meg még egyet, na meg esetleg még a munkaidején kívül is egy kicsit...és egy csomószor úgy gondolkozunk, hogy jó, akkor még három évet kell elviselni és akkor már nagyok és okosak és saját jövedelemmel és luxuslakással rendelkező bankárok és partnerek lesznek, addig már féllábon is kibírjuk, aztán ilyenkor elfelejtünk figyelni a cukiságokra meg szépségekre, pedig az egész nagyon gyorsan elmúlik (nekem már két év múlt el egy szempillantás alatt, úgyhogy elhiszem az erre vonatkozó közhelyet) és a jutalom, hát, az általában két üvöltés között van (gondolom kamaszkorra az üvöltés morgásra módosul).

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Látod, ha annak idején nem találkozol velem, most nyugodtan bulizhatnál egyedül...

Nem bulizni akarok. Csak egy kis nyugalmat öt percig...

És igen: megint lázasak, megint zuhog az eső, megint egy percünk sincs magunkra és megint eléggé elplattyantam. 

Annyira szimbolikusan jöttünk haza a játszótérről az esőben: Léna sapkáját itthon hagytuk, ezért ő megkapta az enyémet, a többiek esőbiztosak voltak. És, hogy Léna semmiképp ne rikoltson hazáig (ha hallanátok a dühödt hangját, ti is bármit odaadnátok, hogy egy kis csönd legyen; Léna ijesztő terrorista, bár igen csinos), megkapta a becsukott esernyőt, amit imád a földön húzni. 

Borzasztó hülyén éreztem magam a többi járókelővel szemben: a kislányom egy óriás sapkában boldogan húz egy becsukott esernyőt, míg én bőrig ázom és ömlik a hajamból a víz. 

Aztán rájöttem, hogy akárhogy is szépítjük, pontosan ilyen az anyasors. Néha vidámabb, néha kicsit könnyebb és sokszor nagyon szép és megható* - na meg szárazabb -, de azért nagyrészt hatalmas önfeláldozás**.

* képzeljétek, én, a nagy cinikus tegnap elsírtam magam, miközben Marcus huncutul mosolygott rám: annyira megható volt, hogy nem lehetett mást csinálni, elképesztő. Pedig nem egy hete szültem, ki érti ezt...

** és ezt a szót mindenféle pátosz és önsajnálat nélkül, teljesen tárgyilagosan használom, gondoltam szólok, mielőtt bármi mást belelátnátok


PS: na jó, persze az esernyő odaadása valójában nem önfeláldozás, inkább önző önvédelem - úgy látszik, azért működik az életösztönöm...

lájkolósdi

Itt kell extrán szeretni  a blogot. Persze úgy tudom semmit nem számít a verseny szempontjából, de a hiúságomnak nyilván annál inkább.

(s)iker vol.8765943282

Rájöttem, hogy a gyerekeim olyanok, mint egy kortárs abszurd dráma. 

Miután megbeszéltük, hogy a félelmetes kopogások a szomszédból jönnek, olyanokat rikoltoztak egész este hogyaszongya szomszéd! nem félsz! emberek! falak! semmi baj!

neves

És akkor ma hirtelen úgy döntöttem, hogy a vezetéknevemhez felveszem Marci vezetéknevét.

Lehet, hogy hülye ötlet, mert drága és az ügyintézés gyötrelmes és hosszadalmas biztosan - ha valaki tudja, hogy ezt hol és mennyi ideig csinálják, az szóljon -, viszont ő nagyon meghatódott, hogy ez milyen romantikus. 

Annak idején egyértelműen lefújtuk a nevekkel való vacakolást, mondván, hogy Amerikába úgyis egy csomó irat kell és akkor küszködni kéne, hogy mindet átirassuk, de most hirtelen valahogy kedvem támadt. Né nem akarok lenni - az rettentően öregít szerintem -, a saját nevemet nem cserélem le, így marad ez a verzió. 

Persze eredetibb lenne a Mártont felvenni a keresztnevem mellé, dehát...

az igazság fáj (?)

Engem ugyan teljesen hidegen hagynak a sport-és doppingügyek, de azt elég mókásnak találom, amikor évtizedekig mondogatják, hogy valaki(k) doppingol(nak), aztán amikor ez a valaki beismeri, hogy igen, tényleg, hogyne, akkor felháborodva még jobban ordítanak, pedig csak bejött a feltételezésük...sosem értettem az ilyet. 

Ha a megérzéseim bejönnek vagy a helyzetmegítélő képességem  jól működik, akkor általában csak rezignáltan tudomásul veszem, hogy (már megint) igazam volt, de sosem szoktam még jobban felhúzni magam, ha kiderül az igazság, amit eleve feltételeztem. 

Gondolom ez az embereknél az igazság és őszinteség hárításának valamiféle megnyilvánulása, mondjuk azt tudjuk régóta, hogy ezekkel a legtöbben hadilábon állnak.




PS.: És most ezt attól teljesen függetlenül mondom, hogy ez a fickó mennyire korrupt, meg hogy eddig hazudott, meg egyesek szerint ez is csak valami ravasz kommunikációs fogás, blablabla. Igazából csak ürügyet keresek arra, hogy álmélkodjak az emberi furcsaságokon, ez az, jól mondjátok, így van. 

ilyen szokásos zűrzavaros elmélkedés, na, tudjátok

Mivel tamko által mindenféle lombikos blogba beleolvasok mostanában, sokkal többet gondolkozom ezeken a dolgokon is - tudom, bár ne tenném; a múltkori ilyen elmélkedésem az nem volt egy sikersztori, tamko, ezt ne linkeld sehová kérlek, jól elvagyok én itt magamban* - és nem tehetek róla, de egy gondolat nem hagy nyugodni, nevezetesen: ha az ember annyira szeretne gyereket, hogy mindenféle kellemetlenségeket akár évekig tűr a beavatkozások miatt és végül tényleg lesz gyereke, de beüt nála a szülési depresszió (ami hormonális okokból, na meg a nagyon durván megváltozott élethelyzetből - és kialvatlanságból - fakadóan szerintem sok nőt fenyeget), akkor nem lesz ezeknek a nőknek ez sokkal-sokkal durvább? 

Mert a depresszió eleve bűntudattal jár (az anyaság is, khm), de egy lombikkal született gyerek utáni depresszió az talán tripla bűntudattal jár(hat), nem? Mert ott van ugye a nő, aki iszonyúan akart gyereket és megszületik a gyerek, ő meg szenved (a szülés utáni depresszió szar dolog, trust me) és ettől még pocsékabbul érzi magát, hiszen neki onnantól kezdve egész életében örülnie kéne (szerinte). 

Persze az is lehet, hogy ezek a nők éppen ezzel az extra nagy örömmel, amivel a gyereket várták, valahogyan könnyebben le is tudják győzni a depressziót (bár ha ez a fajta depresszió csak a hormonok játéka, akkor az mindenkinek ugyanolyan nehéz, nade ej, tudjuk, hogy a test a lélekkel együtt értelmezhető csak, vagyis izé, nem tudjuk, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy lélek, csak úgy, huh, na mindegy, belegabalyodtam, ebből már nem jövök ki jól.) 

Biztos kutatják ezt is, abba is hagyom, csak még gyorsan elmesélem, hogy megfigyeltük otthon, hogy tesztszerűen köszönnek mindenhol: heló, szia, szevasz, sziasztok, viszlát. A megfelelő aláhúzandó. Csak azért mondtam, mert hirtelen nehéz eldöntenem, hogy köszönjek most, úgyhogy heló, szia, szevasz, sziasztok, viszlát.

* egyszer valami blogokkal foglalkozó oldalon olvastam, hogy a magyar bloggerek sosem reflektálnak egymásra és hogy ez milyen rossz. Szerintem ez valahogy a magyar vérmérséklet miatt van így: sokan fölöslegesen megsértődnek mindenfélén, ahelyett, hogy érdekes és őszinte beszélgetéseket folytatnának, úgyhogy az embernek hamar elmegy a kedve a reflektálástól...

Léna különkiadás

Ma arra a felismerésre jutottam, hogy Léna háromemberes gyerek. Ilyenkor mi a teendő?

antiezoterikus

De már mi a jó búbánatért ne lennének véletlenek? És miért jó, ha nincsenek? És aki azt hiszi, hogy nincsenek, az sosem lepődik meg, amikor a "sors" így vagy úgy bánik vele, mondván, hogy ennek "így kellett lennie"? Vagy hogy van ez? És az "így kellett lennie" ember, az mindig csak sodródik, hiszen a sorsán változtatni úgysem tud?

Oké, persze, értem én, hogy így könnyebben kezelhető a világ, meg kellenek nekünk az átlátható viszonyok, meg korlátok, meg az okok, mint a gyerekeknek, meg így aztán bármibe bármit bele lehet magyarázni (aki az átlagnál kicsit többet olvasott, annak ez végképp menni fog) és az ember úgy érzi, hogy nincs elveszve, valamiféle nagyobb erő nézi és segíti és terelgeti őt és megírta neki előre a forgatókönyvet is, de hát az élet éppen a meglepetései miatt (is) izgalmas, nem?

Én változatlanul abban hiszek, amit én magam csinálok - anélkül, hogy az előző és eljövendő életeimben kutakodnék, vagy a szüleim pszichéjét és a tenyerem vonalait analizálnám* -, a saját erőmben, meg a nem előre kikövezett, kitaposatlan utamban. 

*persze, ezek ideig-óráig lehetnek érdekes és fontos dolgok - mondjuk a mindenféle életek vizsgálgatása, meg a Tarot kártya és a tenyérjóslás eléggé nyilvánvalóan csak játéknak jók, persze az önismereti játékok nyilván nem haszontalanok egy bizonyos pontig -, de nagyon veszélyes ebben elveszni és az égvilágon mindent ilyesmikre visszavezetni, meg dagonyázni bennük.


PS: Arról nem is beszélve, hogy mennyivel romantikusabb az én magányos hős teóriám. Az Erős, Minden Nehézséggel Megküzdő Ember eszménye. Ugye. 

ember, ember

A trieszti kórház - ahová Léna szeme miatt mentünk - folyosóján Marcus minden egyes emberre rámutatott és hangosan azt kiáltozta ember, ember. 

Miért van az, hogy az ilyesmi csak bolondok és gyerekek privilégiuma? Én is ilyeneket akarok rikoltozni.



PS.: Szerintem egyébként ez a gyermekvállalás legjobb része: a mókás nyelv- és világtanulás, ájmín. 

kieg. az összes előzőhöz

Egyébként meg igazságtalan vagyok, mert a blog olvasóitól kapom a legtöbb biztatást (ez egy kicsit szomorú is, hogy ismeretlenül mennyivel szívesebben biztatjuk egymást), szóval elidegenedés meg rideg, arctalan internet ide vagy oda, köszönöm nektek a sok szépet, kedves ismeretlenek!

x

Valamelyik nap még azt is el akartam nyafogni, hogy az is nagyon fájdalmas volt idén nekem, mikor régi ismerősök boldog karácsonyt meg új évet kívántak (tavaly valahogy nem kívántak, akkor ideális távolban voltunk) és üdvözölték a szüleimet is. 

Na persze ezek távoli ismerősök, hiszen mit sem tudnak a sok családi szomorúságról és én nem is világosítottam fel senkit, mert hát hogyan is lehetne erről normálisan beszélni? Hogy nahát, képzeld, a szüleim meghaltak? Ugyanakkor olyan furcsa volt megköszönni ezeket, mintha minden rendben volna.

És az is van még, hogy mindenkire irigykedem, akinek még élnek a szülei: most például a régi barátnőmre, akinek a szüleivel is jóban voltam annak idején és akinek a szülei jóval idősebbek, mint az én szüleim voltak. És igen, irigykedem, ilyen kicsinyes érzéseim vannak, kész, ez van, nem küzdök ellene, kimondom, naésakkor. 

Eh, nem múlik ez el soha.

(s)iker vol.876590342

Persze amikor nem ordítanak* és szépen játszanak vagy alszanak (most például) és beszélnek, akkor állati cukik, Marcus tegnap a telefonzsinórnak azt mondta, hogy háló, Marcika vagyok, Léna meg hihetetlen dolgokat tud, például ha az ágyban lévő állatkáiról kérdezem, akkor szépen mondja, hogy bent hagytuk, meg felsorolja a családtagokat, aztán boldogan sikongat, hogy család, család, mindenki, meg hibásan számol: kettő, négy, hét, kilenc, tíz.

Igazából annyira hirtelen és gyorsan kezdtek beszélni (Marcus az olaszt is szépen gyakorolgatja, Lénát nem nagyon érdekli ez, azt hiszem), hogy össze se tudnám írni, hogy miket tudnak - mindent, nagyjából.

Ma volt az első nap a bölcsiben, volt nagy sírás-rívás, a szívem majd' megszakad ilyenkor: azt hiszem, valami egészen brutál szeparációs szorongás vette kezdetét, Léna meg még iszonyú féltékeny is Marcikára.


*azért ordítva is cukik igazából, csak az ordítás elviselhetetlen

hajnalban, Léna sírására ébredve

Ne nézz úgy, mint egy horror film szereplője, neked csak ikreid vannak...

(:sírdogál)

Hát ez hihetetlen, kész, megőrülök. Marcika is megbolondult. (Persze mindig utánozzák egymást.)

Úgy vonyítanak este, mintha gyilkolnák őket. Méghogy az ikrek jobbak, mert érzik, hogy nem szabad annyira rosszalkodniuk, hahaha! 

Á, bánom nagyon, hogy ilyen sokat voltunk otthon, nyilván attól vannak kikészülve, hogy három hétig együtt aludtunk, most meg már szeretnénk mi is élni néha kicsit, de nem lehet, nyilván ma éjjel is műsorozás lesz és még örülhetek, ha csak az egyik csinálja. Marci persze minden egyes kiborulása után nagyon bűnbánó, de azért mikor újra üvölteni kezdenek, akkor újra idegrohamot kap - az előbb lemenekült a garázsba, én meg itt álltam két ordító gyerekkel, gyönyörű volt, gondolhatjátok -, csodás így az élet, én mondom. 

Ha nem hagyják abba sürgősen, akkor teljesen kikészülünk, a rokonlátogatás is halálosan fárasztó volt - idegen helyen figyelni rájuk mindig extra munkás, plusz végig betegek voltunk -, visszautazni meg végképp döglesztő, istenem, kérem vissza a normális gyerekeimet!

csüggedt

Ma végképp teljesen elcsüggedtem: Léna megőrült, napok óta sikít, ha le kell feküdnie (egyébként amúgy is nagyon nehéz természet) és SEMMIVEL nem lehet megnyugtatni - de, a rajtam csüngéssel igazából igen -, elképesztő. (Most nagy nehezen elaludt, nem is értem, pedig előtte vagy fél órát döbbenetes hangerővel üvöltött, de úgy, mintha ölnék tényleg.) 

Marci meg egy perc ordítástól is annyira ideges, hogy szétveri a lakást - elkergettem itthonról, nekem nincs erőm mindenkit csitítgatni, szóval halálosan egyedül érzem magam; még jó, hogy eddig sosem volt ilyen probléma, bár az mindig világos volt, hogy Marci nagyon rosszul tűri a hisztit. 

Ha egyszer elválunk, akkor bizonyára az áll majd a válási papírokon indokként, hogy folyton Léna hisztériáján balhézunk.

Nagyon szomorú vagyok.

Dr Spock az anyukám

Ma eléggé elcsüggedtem bizonyos dolgoktól, ezért elolvastam - már sokadjára - ezt és kicsit megnyugodtam:

Az efféle gyermekgondozási könyvek akkora súlyt helyeznek a gyerek szükségleteire - szüksége van szeretetre, megértésre, türelemre, következetességre, szigorra, védelemre, barátságra -, hogy a szülőket már a velük szemben támasztott elvárások puszta elolvasása is kifárasztja és elkedvetleníti. Az az érzés uralkodik el rajtuk, hogy a gyerek nevelésén kívül már nem is lehetnek saját igényeik: önálló életüknek befellegzett. Óhatatlanul az a benyomásuk támad, hogy minden gyerekközpontú könyv a szülőt hibáztatja, ha valami probléma adódik. 

Valójában az volna a méltányos, ha könyvünk ugyanolyan terjedelemben foglalkozna a szülők igényeivel: (otthoni és házon kívüli) bosszúságaikkal, azzal, hogy sokszor mennyire fáradtak, s azzal az alapvető emberi szükségletükkel, hogy legalább időnként hallják: jól végzik a dolgukat.*

A gyereknevelés sok kemény munkával jár: elkészíteni a gyerekeknek a megfelelő ételt; mosni rájuk; tisztába tenni őket; feltakarítani utánuk a piszkot; leállítani őket, ha verekszenek; felszárítani a könnyeiket; végighallgatni olykor nehezen érthető történeteiket; játszani velük; olyan könyvekből olvasni nekik, amik egy felnőttet nemigen hoznak lázba; állatkertbe és különféle múzeumokba járni velük; készségesen segíteni a házi feladatokban; eltűrni, ahogy nagy igyekezetet mutató segítségük hátráltatja a házi vagy a kerti munkát; este fáradtan iskolai fogadóórákra menni - és még hosszasan sorolhatnánk. 

Ezenfelül a gyerekek igényei mindig előbbre valónak tűnnek, mint a szülőkéi. A családi költségvetés jó részét a gyerekekkel kapcsolatos kiadások emésztik fel: a nagyobb lakás megszerzésének és fenntartásának költségeitől a pillanatok alatt elnyűtt vagy kinőtt cipők áráig. A gyerekek megnehezítik, hogy a szülők társaságba, színházba járjanak, kevesebb idő jut a szórakozásra, a barátokra. A szülők már régen nem azt teszik, amit szeretnének, és az a tény, hogy semmi pénzért sem cserélnének egy gyermektelen párral, nem változtat azon, hogy mindkettőjüknek hiányzik a szabadság. 

Az az igazság, hogy a gyermeknevelés hosszadalmas, kemény feladat, jutalma nem mindig mutatkozik meg azonnal, és gyakran lebecsülik a helytállást, pedig a szülők éppúgy emberek, és majdnem annyira esendők, mint gyermekeik. 

A szülőknek persze nem azért vannak gyermekeik mert mártíromságra vágynak. Azért vannak, mert szeretik a gyerekeket, és fel akarják nevelni a sajátjukat, különösen ha visszagondolnak arra, mennyire szerették őket saját szüleik kiskorukban. A kemény munka ellenére a legtöbb szülő legnagyobb öröme és elégtétele az életben, ha törődhet a gyermekével és látja, hogy remek emberré válik. A gyermeknevelés minden szinten alkotó és fejlesztő tevékenység: életünk egyéb eredményei  fölött érzett büszkeségünk rendszerint elhalványul ennek szépsége mellett.

* nekem ez hiányzik a legjobban

az soha nem múló betegségrűl

Mondanom kell valamit...

Hogy szeretsz nagyon?

Igen, igen, de most valami másról van szó...őőő. Fáj a torkom.

kieg. az előzőhöz

Bizonyára azért, hogy végképp nyomorultnak érezzem magam, tegnap este, mikor végre újraegyesültem az ágyban szerelmetes könyvemmel, amit elfelejtettem magammal vinni (és három hétig kellett cidriznem, hogy vajon a nyomorult antihős kis pondrót mikor és hogyan fogják el), az ágyam középen beszakadt. Egy nagy lyukban aludtam, nagyon fáj a hátam.

Mike Tyson, Fanni és a többiek

 Ez kurva szar volt, sokkal rosszabb, mint Amerikából elköltözni...

A hazaút maga volt a pokol: Léna a triesztig tartó úton négy órán át(!) kitartóan nyomott bőgésével - vagy fogalmam sincs mivel -  óriási bucivá dagasztotta az egyik szemét, vörös volt és alig bírta kinyitni, sírtam, annyira aggódtam (és olyan csúnya szegény), így reggel az első utunk az ügyeletre vezetett, ahol egy szemész meg egy "sima" orvos is megnézte, azt mondták, a bömbölős szemdörzsölés miatt valami elfertőződhetett (?!) és kapott antibiotikumos krémet, most már talán kicsit jobb, de még mindig elég Mike Tysonos. 

A második utunkon a klasszik ikres rémálom vette kezdetét a második órától (mindkét út nagyjából hat órás volt): amikor az egyik abbahagyta az üvöltést és nyivákolást, a másik elkezdte. Úgy érzem magam, mint aki maratont futott, megyek aludni.

Ja, egy érdekesség: mindig mindenhol a gyerekek az abszolút rocksztárok, a trieszti gyerekorvosi ügyeleten viszont egyértelműen a macska volt az: nővérek, orvosok és gyerekek egyaránt idült mosollyal nézték a hordozójában.

ahogy a gyerekek és a dolgok vannak

És nem is meséltem még, hogy mennyi mindent mondanak már a kis állatkák gyermekeim: Léna ragozni szeret nagyon, ilyeneket mond magukról meg másokról, hogy pakolnak meg elmentek, kedvencei a főnévi igenevek - inni, felmászni, leszállni, hintázni -, viszont múltkor feltett egy olyan filozófiai kérdést, hogy mit csinálunk? amire meg is adta gyorsan a választ: nem.  

Marcus inkább a főneveket meg a számokat szereti, de kedvencei a nevek: a családi névsort folyamatosan kántálja, majd a végére mindig lelkesen hozzáteszi: mindenki.  

Nagyon kis okosak lettek hirtelen, jókat szórakozunk rajtuk, meg nagyon kedvesek is, Marcus mindenkinek lelkesen osztogatta a puszikat a családi ebédeken, persze az összes családtag megőrül érte, a nagymamám egyenesen azt mondta, hogy olyan neki az unokákkal lenni, mintha randevúzna...egyébként meg holnap megyünk vissza, nagyjából meg is gyógyultunk három hét alatt, Budapest már nem tetszik nekem - sejtettem, hogy így lesz -, úgyhogy az a mániám, hogy költözzünk majd valami élhetőbb városba.

Aztán az is van még, hogy egyszerűen rosszul vagyok a magyar tévében menő amerikai szinkronos sorozatoktól - Marci szerint sznob vagyok, szerintem meg szimplán csak normális -, meg mindentől, amit angol eredetiből fordítottak, hiányzik rettenetesen az angol, valahogy annyira a lelkem része lett két év alatt. 

A legérdekesebb viszont, hogy sóvárogva szeretnék tanítani, nosztalgiával gondoltam valamelyik nap a Reward tanári kézikönyveimre - valószínűleg eljött az idő, amikor már tényleg nagyon nehezen viselem Annát, Petit és Gergőt napi tíz órában.

ketyegő biológiai óra

Most komolyan Isolde tehet róla, hogy már megint folyton szülni akarok, mindig irigykedve olvasok a terhességéről - valamelyik éjszaka pedig felráztam Marcit, hogy mosmár csináljunk még egy gyereket (nem örült, nem csináltunk). 

Múltkor már a hányást is csak múló kellemetlenségként értékeltem, mikor a szülni akarok már megint kérdéskörön gondolkodtam. 

Aki régebben nem olvasta a blogomat, annak elmesélem, hogy nyolc hónapig hánytam, átlag naponta háromszor, rosszabb napokon tízszer, utoljára vajúdás közben. Tényleg nagyon rossz volt, sokszor megfogadtam, hogy soha többé nem leszek terhes. Szülés után három hónappal meg nagyon csúnyán depressziós lettem, napokig bőgtem megállás nélkül, rémes volt az is. 

Most meg azonnal terhes akarok lenni, megáll az eszem tényleg.

America the beautiful

Tudjátok mi a legelképesztőbb? Hogy hazajöttünk és iszonyúan elkezdett hiányozni Amerika. 

Esküszöm nosztalgiával gondolok az amerikai karácsonyainkra - sokat számít a saját fa meg a saját készülődés bizony -, meg a második számú lakásunkra, meg a második számú játszótérre, a cuki boltos nénikre (röhejes, tényleg) meg a cuki bébiszitterünkre (ő annyit biztatott, talán azért), meg a szép nagy távolságra, ami elválasztott minden kritikától, gyásztól, magyar valóságtól...mondjuk tényleg annyi helyen éltünk rövid idő alatt, hogy nem csoda, hogy emocionális zűrzavar támadt  a fejemben (vagy hol támad az ilyen), annyi sok dimenzió, nyelv, kultúra -  pár évnyi élet mindenhol és az a baj, hogy nem szeretek itthon lenni, nem jó itt - és persze sosem igazán jó máshol sem, mert az ember idegen, kívülálló, meg nem értett, szomorú. 

Nagyon nehéz magyarnak lenni szerintem.

(s)iker vol.96584325

Ikrek? De jó nektek!

kis újévi morgás

Hihetetlen, hogy minden egyes családtagom pontosan tudja (és sajnos hangoztatja is), hogy hogyan kéne nevelnem a gyerekeimet és mit nem csinálok jól...jó lesz most már lassan hazamenni. 

Sok előnye van azért a külföldi életnek, én mondom.



PS.: És hogy ne csak morogjak, elmesélem azt is, hogy a gyerekek tudnak tízig számolni. 

PPS.: Az előbb az egyik kritizáló családtag megkérdezte, hogy de ugye nem sértődöm meg azon, ha tanácsot (!) adnak...és hát nem, igazából nem megsértődöm, inkább dühös leszek és bánt, hogy ahelyett, hogy valaki biztatna, folyton csak kritikát kapok, pedig a gyerekeim azért elég boldognak látszanak - szóval remélem, hogy valamit azért jól is csinálok. 

kieg. az előzőhöz

Elrontottam én ezt, rájöttem már, hát ilyenkor nem kívánni kell, hanem fogadkozni, hát, nekem csak dögunalmas fogadalmaim vannak, fogyással, sporttal, olasztanulással és körömrágással kapcsolatosak, igyekezni fogok na. Ja igen, meg jó lenne idén csak egyszer költözni.



PS.: Kellett volna még ilyeneket nyavalyognom, hogyaszongya jajistenem ősszel hazaköltözünk, jajistenem sose lesz újra munkám, jajistenem, a gyerekeket nem veszik majd fel oviba, jajistenem a szüleim lakásában kell majd laknunk, jajistenem ez az Orbán Viktor. De nincs most kedvem se nyavalyogni, se ezeken gondolkodni. Nyavalygok majd még eleget az évben, díl?