Rendeztünk ma házasság time-ot (igen, elég randa név, én találtam ki, sajnálom), Marci szerencsére össze-vissza dolgozik, úgyhogy el tudunk szabadulni a bölcsi idején is - állati jó volt, utoljára vagy fél éve csináltunk ilyet, mert Marcinak egy csomó gondja van a munkájával és bulldog-módra dolgozik éjjel-nappal -, pedig nagyon kell ez, tudjátok, már Vekerdy is megmondta, hogy szabadjára kell engedni az anyákat ha lehet, Spock meg azt mondogatja, hogy a szülőknek sok-sok időt kéne együtt töltenie, hogy a gyerekeik láthassák, hogy ők nemcsak a szüleik, hanem egy boldog pár is (szerintem Spock egyébként a legmegértőbb a szülőkkel az összes nagyokos közül).
Moziba akartunk menni, de fél négykor van az első előadás - ez egy kisváros -, úgyhogy ez a lehetőség sajnos kilőve, végül sétáltunk, egy csomót beszélgettünk (persze elég sokat a gyerekekről), meg nem túl finom pizzát ettünk. Az idő megint vacak, esik - az agyamra megy ez már -, gondolom az egész nyár ilyen lesz, pedig mikor kisüt a nap, akkor mindig nagyon szoktam örülni, hogy itt lakunk.
Tegnap pont azon gondolkodtam, hogy annyira nagyon nem akarok hazaköltözni, hogy el sem tudom mondani. Nem nagyon köt engem már semmi Budapesthez - jó, ide sem köt semmi, de itt meg lehet lebegni a turista-létben, ez itt a limbo... A barátait ennyi idő alatt elveszíti az ember - sajnos ez tényleg így van, ahhoz, hogy a kapcsolatok élők maradjanak, jelen kell lenni - és mindig azt érzem, hogy a tesómtól is eltávolodtam, már csak arról szoktunk levelezni, hogy mit kell intézni a lakásommal, meg hogy milyen idegesítők az albérlők.
Ott van aztán még az anyukám két testvére, meg az apukám testvére és a nagymamám, őket persze szeretem, dehát azért nem túl szoros a kapcsolatunk, őket már nehéz mozdítani, betegek, öregek, speciális életűek - tudjátok, nálunk senkinek sem született gyereke a nagymamákon kívül, tehát még csak tanácsot sem tud senki adni, ami ugyan sokszor jól jön, mert a tanácsok khm...elég bosszantóak, de néha szeretnék kérdezni valakitől.
Igaz ugyan, hogy a nagymamámmal például egészen új szintre emelkedett a kapcsolatunk mióta gyerekeim vannak, bár ő erről nem tud: egészen máshogy gondolok már rá és egész máshogy viselkedem vele, sokkal-sokkal empatikusabb vagyok azt hiszem (neki az apja és a fia is öngyilkos lett, én egyszerűen nem tudom, hogy ezt hogy lehet ép ésszel elviselni, ő meg egész méltósággal eléldegél), meg nagyon tetszik, ahogy a gyerekekhez viszonyul: hiába öreg már, meg nehezen mozog, mindene fáj, annyira igyekezett játszani meg barátkozni velük mikor otthon voltunk látogatóban és a gyerekek annyira kedvesek voltak vele, nagyon megható volt.
Egyébként meg szomorkodom most sokat, az apukám két nap múlva lenne 63 éves és közhely, nem közhely, de tényleg sokkal rosszabbak ezek a gyászok, hiányok az évfordulók, ünnepek idején, Borzasztóan hiányzik és úgy általában a szüleim borzasztóan hiányoznak...na tessék, nesze nektek napsugaras bejegyzések.
Dehát most komolyan, az úgyis leírhatatlan, ahogy a szép kisgyerekek szép mosollyal vágtatnak felénk a bölcsiben, amikor értük megyünk - emlékszem, egyszer próbáltam elmagyarázni itt a blogon, hogy maga volt a tömény boldogság, mikor Marcussal egyszer valamin nagyon nevettünk, majd csak feküdtünk egymás mellett és néztük a plafont. Dehát ez egy olyan lapos történet - ezt csinálni kell, át kell élni, rá kell nézni Marcikára, bele kell nézni a huncut kék szemébe és nyomkodni kell a nagy orrát, hogy az ember átérezze, hogy mi is egy ilyen kis Marcika. Na ezt most értitek? Dehogy. Nem is baj.
Egyébként sokat gondolkodtam még az engem ért kritikának azon részén is (nem akarom ezt itt nagyon cincálni egyébként, sok értelme nincs, én tudom amit tudok a saját életemről, elég az - ugyanakkor szeretek mindenen elgondolkodni, meg nem is bánom, ha néha baszogatnak, nyilván sok mindent rosszul csinál az ember, jó ezeket felülbírálni. Jó, azt nem mondom, hogy szeretem a kritikát, de elviselem, hátha jót tesz), hogy bizonyos embereknek semmi se jó - mondjuk tény, én vállalom, hogy túl kritikus vagyok (bár mentségemre szolgáljon, hogy bizonyos értelemben elég nehéz körülmények között élek, a "csomagom" nem olyan egyszerűen cipelhető), ugyanakkor, függetlenül a nehézségeimtől, szerintem igenis fontos a kritikus gondolkodás.
Én nem hiszem, hogy történt volna az emberiséggel bármi, ha mosolyogva nézi a szép virágokat a réten és lelkesen csak úgy él. Oké, én nem tettem semmi különöset az emberiségért (egyelőre, teszem hozzá halkan egy szmájli kíséretében) - egyes Facebook-os ismerőseim szerint inkább ártottam pl a gyerekeim megszülésével -, de akkor is azt gondolom, hogy csak az az előremutató, a lehetőség, ha az ember nem áhittattal keblére öleli a világot, hanem gondolkodik is róla - ha pedig ezt teszi és van némi esze is, előbb-utóbb felmerülnek benne ennek a világnak a gyenge pontjai, a csúfságai is. Az persze csodálatos, ha az ember mindenen túllépve, nehéz csomagokkal a vállán is képes az áhitatra - hát én ezt azt hiszem buktam, de mit tegyek...
Egyébként megint nem aludtunk semmit, Léna fél óránként sírt, szerintem ilyenkor nincs is magánál - egyszer azt kiabálta, hogy Lénáélénáé, álmában biztos valami tárgyon huzakodott Marcikával.
Ja és még egy érdekesség: Marci hamarosan hazamegy beiratni a gyerekeket az oviba. Mikor telt el ennyi idő, de komolyan?