ilyen terhességes-szüléses-ernőkés

Olvasom ezt a mindenféle babás meg babaváró blogot és mindig arra kell rájönnöm, hogy ami másnak a horror szülésélmény, az nekem a horror terhességélmény és bevallom, az a gyanúm, hogy azért is szeretnék még egy gyereket - most függetlenül attól, hogy mekkora cuki lenne egy Ernőke* -, mert nagyon vágyom egy jó terhességre, meg normális szoptatósélményre. 

A terhességemről sokat beszéltem itt annak idején, tényleg rettenetes volt, na, elvileg megszépülnek az emlékek, de hét hónapnyi okádáson nincs mi megszépüljön, borzasztó volt, így képzelem a kemót. Persze, az jó volt, amikor megnéztük őket, meg a szívhangjukat hallgattuk, meg vicces volt ahogy a hasamban bugyborékoltak, de amúgy a puszta létezés is nagyon nehéz volt terhesen: jártányi erőm alig volt - de persze Olaszországból kocsival ingáztunk haza orvoshoz, meg Amerikába költöztünk, hát röhögnöm kell, komolyan - és az elején gondolom a hormonoktól okádtam megállás nélkül (a dokik széttárták a karjukat, hogy bocs, ikerterhesség, ez sokszor ilyen), a negyedik hónaptól meg a gyomorsavtól (én nem is tudom melyik a rosszabb hányásfajta, mindkettő rémes, na). 

Aztán a szülés ehhez képest nagyon jó volt - eltekintve Marcus vonakodásától, meg hogy majdnem megcsászároztak még pluszban, uramisten -, viszont utána jött a kínlódás a szoptatással, ami sehogy se ment, a gyerekek kicsik voltak, gyengék, én béna, plusz az intenzíven rászoktatták őket a cumisüvegre, hullafáradtak voltunk és gyakorolni kellett volna mindkét gyerekkel, de hát ketten nyomtuk végig az egészet, nem volt idő semmire, nem volt segítség**, közben a gyerekorvos folyton mondogatta, hogy mindegy hogyan, de nőniük kell, meg két óránként enniük (plusz fejtem vagy másfél órát majdnem minden etetés után), jaj, ez is elég rémes volt, viszont az a pár alkalom, amikor sikerült szoptatni, hát nekem isteni volt, amolyan igazi könnyes-szép élmény - oké, nyilván évekig nem maradt volna így -, bevallom, még most is hiányzik, sőt, bűntudatom is van, hogy nem sikerült, ezzel szoktam csesztetni magam a nagy betegségek idején, azaz, hogy azért betegek folyton, mert nem szoptattam őket és csak három hónapig kaptak anyatejet.

Ja, igen, aztán a depresszió is a szoptatáshoz kapcsolódott: kaptam valami rejtélyes tejfakasztó gyógyszert, amitől tényleg lett tejem - a harmadik hónapban kezdett elapadni, mondjuk csodálom, hogy addig volt  -, fejtem mint az őrült, csak éppen közben megállás nélkül sírtam és szorongtam, borzasztó volt (utólag olvastam, hogy a gyógyszer mellékhatása lehet erős depresszió, nagyszerű) - persze lehet, hogy amúgy is depressziós lettem volna, nem tudom, az előéletemből ítélve gondolom igen.

Fú, nem is tudom mit akartam ezzel. Ja, de, tudom. Szóval akarok még egy gyereket vidáman tervezgetősen, bababoltban andalgósan (én terhesen nem andalogtam sehol, mindenhol tántorogtam és hányósarkot - meg zacskót - kerestem), akit aztán a csodaszép kékre festett babaszobában angyali mosollyal szoptatok. Jó, jó, ilyet csak első gyerekkel lehet, igazatok van. 

Apropó, első gyerek. Mikor elmentünk megünnepelni az évfordulónkat, a szomszéd asztalnál egy háromgyerekes angol család ült, a legkisebb lány olyan két éves lehetett és döbbenetes dolgokat művelt, de a szülei rá se hederítettek: egy villát a szeme elé tartva szaladgált körbe-körbe, a székén állva töltögetett mindenféléket mindenki poharába, én teljesen rosszul voltam a látványtól, Marci meg csak legyintett: jaj, hát nyilván a harmadik gyereknél már mindenki ilyen...és hirtelen akkor tudatosult bennem, hogy nekem igenis jogom van görcsösnek lenni - nem mintha az olyan jó lenne -, nekem két első gyerekem van, nohát.

* ez lenne a munkaneve, mosmitnéztek

**azóta is az a mantrám az összes ikreket várónak, aki tanácsot kér: mindenképp legyen segítsége és mindenképp próbáljon szoptatni, mert nagyon sok időt és energiát spórol meg vele és természetesen az a legjobb a gyerekeknek (a tápszerezés brutális nagyüzem két gyerekkel, kétóránkénti etetésekkel és fejéssel - olyan, mint egy nonstop gyárban non-stop dolgozni)



PS.: Ja és persze az ellenlábasaim nyilván húzzák a szájukat, hogy mit nyafog már megint ez itt, nyilván csak túloz, minekazilyennekgyerek, de nem, gyerekek, ez nem nyafogás, ez történt és pont így. Ez egy nehéz műfaj.