Tulajdonképpen már szemem se rebben, mikor Marcika az elutazásunk (?) előtt egy nappal 38.8-cal jön haza az oviból - mi más is történhetne ugye.
Ilyenkor egyébként az átlagosnál is cukibb: ölben kell ringatni és borzasztó szelid és bújós, jaj, nem bírom idegekkel. (Ráadásul ma levágattuk a haját és olyankor az amúgy is nagy orra még nagyobbnak látszik és olyan igazi tejfelszőke, ó, de gyönyörű szép kisfiú.)
Egyébként meg feltett szándékom volt - mielőtt kiderült Marcika láza -, hogy arról rinyáljak, hogy annyira, de annyira utálok ezen a lakótelepen lakni, hogy azt elmondani sem tudom: egyszerűen rosszul vagyok ezektől az ocsmányul káromkodó csellengő utcagyerekektől, az apáktól, akik úgy "vigasztalják" a síró gyerekeiket, hogy "nem értem mi a pöcsért kell sírni", a focipályán "kibelezlek te gecit" ordító emberszerű lényektől, egyszerűen hánynom kell tőlük - tudom, én egy elitista bunkó vagyok és szeressem felebarátaimat, de nem megy, szeresse őket az, akinek hat anyja van.
Főként persze az a baj, hogy a gyerekeim nap mint nap ezt a sok ragyabunkót nézik és hallgatják - meg lelkesen köszöngetnek némelyik nap mint nap itt ténfergőnek -, én pedig folyton attól rettegek, hogy valami gonosz varázslat folytán itt kell felnevelnem őket és majd egyszer ők is ezekbe a bandákba akarnak tartozni, felnéznek majd erre a sok taplóra, meg ilyenek, tejézusisten. Tudom, tudom, a családi minta a legfontosabb, de ismerjük a sok elfajzott, "senkisemértimitőltértrosszútra" gyerekről szóló rémisztő történetet, jaj.
