kedd, február 10, 2015

"Az élet kaland - vállald!"

Ma négy éve halt meg az apukám. Ha jobban meggondolom, tulajdonképpen nincs perc, hogy ne gondolnék rá. 

Ennyit a gyászévről.


(És az milyen furcsa már, hogy annak a napnak minden mozzanatára emlékszem, mindenre, még arra is, hogy ki mibe volt felöltözve: a gyerekek négy hónaposak voltak, otthon voltam egyedül velük, akkor még három óránként ettek és emlékszem, akkor épp Houstonban meglepően hideg volt és a nagynéném felhívott apád ma meghalt és a gyerekek akkor először elaludtak az ágyban délután, együtt, borzasztó cukik voltak, le is fotóztam őket, aztán kimentem az erkélyre sírni. És egész délután hívtam Marcit, de valami szemináriumon volt és nem tudtam elérni és aztán felhívtam M-et, aki sorstárs, egy szintén öngyilkos apával, gondoltam ő mond majd valami okosat, valami megnyugtatót, valamit, amitől majd felfogom.
Hát, ez azóta sem sikerült: én még mindig várom haza. Hogy majd becsönget és azt mondja, csak el akart tűnni egy időre. Hogy a Balatonon lakik. Hogy Ausztráliában lakik. Hogy majd telefonál, levelet ír. Hogy  becsönget és azt mondja, bocs, csak rossz vicc volt.Vagy legalább kiderül, hogy megölték. Hogy nem ő ölte meg magát.)