Ma kaptam a főnökömtől egy doboz csokit, elismerése jeléül. Hát, izé. Bevallom, az volt az első gondolatom, hogy inkább a túlórákat fizetnétek ki, bazmeg.
Persze papírkutya vagyok, úgyhogy megköszöntem és megettem a csokit (ez rossz ötlet volt, azóta is fáj a gyomrom - időnként egyébként az az érzésem, hogy infarktusom lesz, a stressztől folyton fáj mindenem, meg egy csomószor érzem, hogy felmegy a vérnyomásom, soha azelőtt ilyen nem volt, kicsit be is vagyok szarva), persze tudom, értékelnem kéne a gesztust, dehát ez annyira kevés a befektetett energiáimhoz képest.
De ez van ám velünk, magyarokkal: egyszerűen mindenki annyira félti a seggét, hogy bármit le lehet nyomni a torkán. Hogy persze, az anyanyelvi tanárok a túlóráért pénzt kapnak (ott, mellettem, a szemembe belenézve beszélik ezt meg velük, de az fel sem merül, hogy én is kapjak valamit a túlóráért, hát szívjuk a vérét annak a buta magyarnak, akivel mindent meg lehet csinálni), mi meg csak úgy csokiérpusziéra cégért meg hogy legyen munkánk bent maradunk, mert ha nem tetszik, akkor el lehet menni - úgyis ezer rabszolgajelölt tülekedik a helyünkért. Soha ki nem nyitnánk a szánkat, úgyhogy nem is történik az égvilágon semmi változás. Eh, utálom ezt. És bocsánatot kérek mindenkitől, aki megsértődik, de ezért keresnek olyan szarul a rabszolga magyar orvosok, ezért dolgoznak éjt-nappallá téve a tanárok - mert velünk mindent, de mindent meg lehet csinálni. Mikor Londonban voltam, azt hallottam mindenkitől, hogy a magyar bébiszittereket szeretik a legjobban, mert gondolkodás nélkül bármit megcsinálnak, amit kérnek tőlük.
Marci persze mindig azt mondja, hogy ne vegyem az egészet komolyan és kész; de neki annyira könnyű a kutatói elefántcsonttoronyban, neki fogalma sincs mi az az állásinterjú. milyen időre bejárni, milyen kurva idegesítő, ésszerűtlen parancsokat végrehajtani - és milyen idegesítő, hogy a te tapasztalaton alapuló, ésszerű javaslataidat ellenben teljesen leszarják -, milyen undorító marketingbábként funkcionálni és egyáltalán: nem túl sok pénzért bohóckodni valami nem is különösebben jó ügy érdekében.
El kéne engednem valahogy ezt az egészet, meg kéne szeretnem a főnökömet, meg a hülye ötleteit, mert máshogy nem tudom majd elviselni hosszú távon. Ezen dolgozom jelenleg - eddig elég vacakul megy.
Voltam egyébként hajnalban futni - mert ezzel gondoltam alapvetően elűzni a stresszt, bár a nagymamám már a nyugtatót javasolta, na azt már nem -, az volt a nap fénypontja meg mikor a gyerekekért mentem.
Jó, hát valójában a gyerekek a menedékeim: ha rájuk gondolok, akkor minden más veszít a jelentőségéből és olyankor mindig nevetségesnek tűnik a sok fölösleges aggódás - van nekem sokkal fontosabb dolgom is itt a világban.
