A csodálatos új főnököm ma gyakorlatilag lehülyézett.
Mivel mindenki felkészített, hogy jó nagy tapló, de a szíve aranyból van és nem kell semmit komolyan venni, amit mond (megfigyeltem egyébként, hogy a vérbeli szaralakokat próbálják így mentegetni az őket hűen körülvevő vérbeli mazochisták), ezért felvérteztem magam már jó előre - meg persze folyamatosan kóstolgat és ugye van is mivel, mert éppen most tanulom (tanulnám, ha hagyná) a dolgokat -, hogy hát nehéz lesz biztos,de majd csak valahogy kibírom, meg arra kell gondolni, hogy ez csak hat órás állás (persze baszki, gyakorlatilag eddig alig volt nap, hogy ne maradtam volna legalább egy órával tovább, mert...mert egy barom vagyok és mert itt is ez a kimondatlan elvárás) és hogy végre a gyerekekkel lehetek többet és semmi más nem számít, satöbbi, de sajnos egyre inkább rá kell jönnöm így a midlife crisis kellős közepén, hogy de, nagyon is számít, hogy milyen munka tölti ki a napjaimat és hogy milyen főnök ugráltat és szívat halálba.
Ez egyébként biztos Marci miatt is felerősödött bennem, mert nap mint nap végignézem, ahogy ő szépen a helyén van (bár a szép kis egyenes ívű karrierjét időnként morogva megkérdőjelezi, merhogy nem mindig jön ki a nulla), a kis kutatói elefántcsonttornyában, nekem meg csak ezek a csicskaszerepek jutnak, a szarabbnál szarabb parancsok és feladatok a kényszeres-egypontnullás Floridából ideszakadt anyanyelvi nemtomki bárkitől, meg a vitorlázó-teniszező-pecsétgyűrűs milliárdos úrtól, aki gyerekkorától megszokta, hogy bárkivel bármit megtehet.
És meg itt állok negyven évesen és kevésbé tudom, hogy mit akarok, hogy mit csináljak magammal, mint öt éves koromban.
Naszóval a munkahelyemen vigyorogtam a lehülyézésre, úgy tettem mint aki meg sem hallja, mint akinek nem számít semmi, mert olyan biztos magában, eh, hát mit nekem bárki véleménye és gonoszsága ugye, aztán hazajöttem, hazaértem négyre és éppen háromnegyed hatig sírtam - csak azért hagytam abba, mert zárásra oda kellett érnem az oviba.
Marcit csak később hívtam fel, mikor már azt hittem kisírtam magam, de persze nem megy az olyan könnyen (mostanában blogot se írok normálisat, hogy elpanaszolhatnám a bánataimat itt suttyomban), úgyhogy megint bömbölni kezdtem, elbömböltem neki, hogy olyan rettenetesen érzem magam attól, hogy nem találom a helyem sehol, meg hogy nyilván velem van a baj és nekem semmi se jó és hogy nem tudom mihez kezdjek, de így nem érzem jól magam és mindjárt menstruálok jajjajjaj...ő meg nagyon cuki volt, nem győzött vigasztalni, aztán szegény gyerekek is jöttek aggódva, próbáltam nekik elmagyarázni, hogy mi bajom - nekem úgy hiányzott mindig, hogy sírjon az anyukám, hogy legyen néha gyenge -, Marcika azzal nyugtatott, hogy biztos nem annyira gonosz a főnököd azért...cuki majom, nem bírom idegekkel.
Ezt a könyvet olvasom most és van benne egy rész, ahol a színlelésről ír a munka kapcsán - szomorú, de annyira magamra ismertem: (...)én például szakmai pályafutásom felét riporterként töltöttem, aki titokban rettegett a munka legalapvetőbb feladataitól, attól, hogy felemelje a kagylót és kérdéseket tegyen fel vadidegeneknek. Hosszú listát töltöttek volna meg azok a tulajdonságaim, amelyektől felállt a szőr a hátamon: alapvető gyengeség, túlérzékenység mások reakcióira, mintha a lelkem egy darabja összetörne, valahányszor valaki görbén néz rám; kisebbségi komplexus, kiszolgáltatottság, állandó ijedtség. A színlelés sokaknak ismerős a munka világában és azon kívül is - a hatékony, magabiztos alkalmazott képe csak gondosan fenntartott látszat, mely mögött valójában apró, bizonytalan ember rejtőzik.
Na jó, menjetek, legyetek vidámak, ez csak egy szappanopera egyik fejezete, pápá.
