Jaj, nem tudom. Áltatom mostanában magam ezzel az életközepi válsággal, dehát én súlyos önazonossági válságban vagyok mióta az eszemet tudom ezzel a folytonos elvágyódással meg nyughatatlansággal meg szakmai gyötrődéssel, meg sosemjóamivannal.
Asszem ez most már így marad, így kell majd meghalnom, ilyen beteljesületlenül, bizonyos értelemben üresen (ez milyen szomorúan hangzik, nem?).
Valahogy ezt az apukámtól örököltem sajnos, majd igyekszem nem kiugrani az ablakon - szerintem már az nagy dolog, hogy felismerem ennek a veszélyét. De még nagyobb dolog megvívni a mindennapos csatáinkat szörnyűséges családi örökségeinkkel, csak persze muszáj győztesen kikerülni a csatákból és ez néha piszok fárasztó.
Ja, nemvidám poszt, bocs, hát ez van.
Látjátok, nem szabad engem egyedül hagyni, jobb, ha nincs időm gondolkodni magamon.
Egyébként meg olyan végtelenül unom az állandó fészbúkos boldogságfasizmust, hogy muszáj időnként borzasztó rosszul éreznem magam - így vagyok én szabad, mosmitnéztek.
Egyébként meg olyan végtelenül unom az állandó fészbúkos boldogságfasizmust, hogy muszáj időnként borzasztó rosszul éreznem magam - így vagyok én szabad, mosmitnéztek.
