A múlt héten a Balatonon elvesztettük Marcikát a boltban.
Rettenetes volt az a kábé egy perc, amikor fel-alá futkostam és nem volt sehol. Végül kirohantam, a bolt előtt ült, egész pontosan a kocsi előtt, merhogy ő megsértődött azon, hogy nem válogathatott banánt, úgyhogy gondolta új családot keres (újabban ilyenekkel töri össze a szívem, nem könnyű vele, sőt, egyre nehezebb, igazi kiskamasz, éljen az akceleráció); mondjuk ezek szerint nem talált, mert várt minket...
Ma, mikor olvastam a kétévesről, aki kiesett az ablakon és meghalt, meg hogy a szerencsétlen anyát majd perbe fogják, gondatlanságból elkövetett emberölés, tejóég, rögtön eszembe jutott, hogy simán lehetett volna ennek a Marcika új család keresésének egy olyan verziója, hogy Marcika kirohan a boltból, elütik, meghal (de szörnyű ezt leírni), aztán mehetünk is a sittre.
Szerencsétlen nőnek olyan óriási büntetés lesz tovább élni az életét, hogy nem pontosan értem minek számon kérni rajta ezt az egészet, minek felelőst keresni. Az élet az egy rohadt dolog, baromi nagy szerencse kell hozzá és rengeteg borzasztó baleset ér egy csomó embert. Tök értelmetlenül, csúnyán, sokszor nagyon korán és fájdalmasan halnak meg nagyon sokan, ej, nem jól van ez így, szegény, szegény nő, én nagyon nagy empátiával gondoltam rá ma egész délután.
