ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztam ma, hogy én vagyok a világ legbarátságosabb mizantrópja. Meg a legnyitottabb, legvidámabb depressziósa is. Csoda, hogy nem tudok önazonos lenni ennyi szélsőség között? Na. 

Nem tudom miért, de reggel eszembe jutott, mikor elsős főiskolásként sokat jártam bulizni az egyik csoporttársammal és az egyik ilyen estén megismerkedtünk valami fickókkal, akik közül az egyikhez megítélése szerint nem voltam elég kedves és a mai napig emlékszem, hogy a fülembe sziszegve imígyen búcsúzott: lehet, hogy te szebb vagy mint a barátnőd, de ő hamarabb fog férjhez menni. Egyébként ez így is lett, el is vált pár év után...tényleg nem tudom ezt most mért mondom, valahogy ma reggel hirtelen bepattant ez a gondolat a fejembe és később többször visszatért. Talán a koránkeléstől extra filozofikus leszek (nem). Az is eszembe jutott, hogy amikor tök egyedül voltam és megnyugodtam már abban, hogy úgy is maradok, akkor az igazából egy nagyon kellemes időszaka volt az életemnek, mert nem feladtam, hanem elfogadtam, megnyugodtam és attól olyan  nagyon erős lesz az ember. 

Amúgy jó az új munkahelyem - mondjuk a szerepem az még nem körvonalazódott igazán -, nagyon bírom az igazgatónőt (aki például elintézte, hogy az egyetemi és ne a főiskolai diplomám után kapjak fizetést) és ma két science órát kellett helyettesítenem (ez mókásan hangzik annak, aki ismer, de nem volt rossz). Az általános iskolások sokkal helyesebbek a gimiseknél, lelkesen jelentkeznek és izgulnak, hogy jót mondtak-e.

A napokban pedig az történt még, hogy Léna balesete kapcsán az óvoda vezető rikácsolva hívott fel (bonyolult és egyébként elég vérlázító sztori, majd egyszer elmesélem, de most megdöglök, ötkor keltem, hajnali anyajegyszűrésen voltam, ne is kérdezzétek), én meg egy adott ponton rászóltam, hogy ne beszéljem már velem ilyen hangnemben (gondolatban megveregettem a saját vállam, mert általában konfliktuskerülő papírkutya vagyok és nem állok ki magamért), hú, azt a nőt nagyon csúnyán megverném legszívesebben (Marcival mindketten arra jutottunk, hogy boldogan kivennénk a gyerekeket az oviból most emiatt, de nyilván nem fogjuk végül).

Szóval anyajegyszűrés: az egyik anyajegyem viszketni kezdett meg van benne egy fekete pont, úgyhogy gondoltam megnézetem - körülbelül kilencszáz anyajegyem van összesen, szegény bőrgyógyász néninek nem volt könnyű dolga -, vissza kell majd mennem vele egy hónap múlva, aztán meglátjuk, de aszonta, csak valami kis sérülésnek tűnik, kenegetni kell (remélem rendben lesz legközelebb). Megjegyzem a kis ketyeréjével kinagyítva az összes anyajegy totál rákosnak tűnt, de ő lelkes volt, hogy nem vagyok az, úgyhogy bíznom kell benne. 

Apropó anyajegyek: nemcsak a lelkem ellentmondásos, hanem a külsőm is; tiszta vörös hajű típus vagyok, sok anyajegy, sok szeplő, gyerekkoromban vörösesszőke haj (amit most hiába festek bármilyenre, előbb-utóbb valamennyire mindig bevörösödik), zöld szem, fehér bőr, de a szemöldököm, na az koromfekete. Ez milyen már? (Jut eszembe: a gyerekek is vörös hajúak voltak újszülöttnek) 

Ide kapcsolódik még az is, amitől leesett az állam valamelyik nap: Léna vacsora közben vizsgálgatta a karom, hogyaszongya mennyi anyajegyed van, ezer, százezer, millió, erre Marcus: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke*. Esküszöm, tátva maradt a szám, mikor ezt meghallottam. Jó, hát szoktuk ezt hallgatni cédén, nem a semmiből kezdte szavalni, de azért ez micsoda asszociációs készség. Ide kapcsolódik (Marcika nagy eszéhez mármint) a tegnapi telefonbeszélgetésem Marcival - gyere már haza mert Marcussal a tarajos gőtékről kell beszélgetnem! -, meg az, hogy az óvó néni ma hitetlenkedve mondta nekem, hogy Marcika elképesztően sokat tud az állatokról, merthogy együtt nézegettek valami állatos könyvet és persze Marcus mindent tud már mindenkiről, ritka állatokat is felismer képről és ügyesen nyomja a természettudós szakzsargont is. Marci David Attenborough üzemmódnak hívja Marcus állatos monológjait, amik egyébként tényleg elég lenyűgözőek. 

És aztán ma este meg úgy búcsúztak tőlem a gyerekek, hogy azt fogom álmodni, hogy virágot szedek neked és szeretlek. Ó. Változatlanul nem bírom idegekkel ezt a cukiságszintet.  

*"Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján."

(Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom)