péntek, december 30, 2016

álmos

Azt álmodtam, hogy a hetedikesek tettleg bántalmaznak a tábla előtt (most ezen azért felröhögtem). Szerintem tényleg ideje munkahelyet váltanom: a szorongás világbajnoka (ez én vagyok, bizony) nem engedheti meg magának ezt a szintű idegbajt.



PS.: Azon gondolkodtam, hogy valami teljesen stressz-és felelősségmentes munka lenne jó: ha mondjuk utcaseprő lennék, szerintem tizedannyit aggódnék, mint most. Megfontolandó.

szerda, december 28, 2016

Happy everything

Még szerencse, hogy megint egy hadseregnyi kaját főztem, így az a pár elrontott dolog nem is számít nagyon. Az az elképesztő dolog történt, hogy kész a vacsora (5 - azaz ÖT - óra van): igaz, hogy tegnap óta a konyhában lakom és a kaja felét ki kellett dobni,  de ilyen még sohasem történt, teljesen elképesztő.

Haha, a fentieket még 24-én írtam, de most sikerült újra leülnöm; azóta már halálosan összevesztem apukám családjával (muszáj volt kinyitnom a számat, mivel iszonyú sokat bántottak már, ugyanakkor, mivel igen szerencsétlenek, azóta is mardos a bűntudat, jobb lett volna kussolni és okosabbnak lenni talán),  karácsonyt nehéz megúszni balhé nélkül, ha róluk van szó.
A gyerekek most a nagymamájuknál vannak, mi meg az épp nem szabadságon lévő, összesen kábé három darab budapesti ügyintéző segítségével a CSOK kérelmünket próbáljuk intézni* - elég aggasztó folyamat, főleg, mert a szükséges iratok listája mindenhol kicsit más, plusz az ügyintézők megállás nélkül össze-vissza beszélnek a témában.
Kaptunk egy rakás gáláns ajándékot a költözéssel kapcsolatban, szerintem megállna az ütő mindenkiben, ha egy adott ponton bejelentenénk, hogy Glasgowba költözünk, na csá.



*újabban minden saját idő a borzalmas ügyintézésről szól

péntek, december 23, 2016

Happy fucking everything

Eddig remekül haladok: a zserbógolyók a csokis felüknél (látszólag örökre) rágyógyultak a tányérra, a kekszszalámiba használt keksznek fűrészpor íze van és ez nyilván a sütiben is érződik majd, a mézeskalács tészta keverése közben az egész konyhát vékony lisztréteggel terítettem be - a hajammal és a ruhámmal egyetemben -, izgulok nagyon, hogy mi történik majd a hal panírozása közben; valamiért az a gyanúm, hogy ez a gasztrokatasztrófák karácsonya lesz.
Eh, titokban aludni akarok egész nap, rettentő fáradt vagyok, csak vonszolom itt magam két elcseszett süti között.

szerda, december 21, 2016

slave to the wage vol.sokezer

Mikor kiderült, hogy elég messze költözünk és ezáltal új munkahelyet kell találnom, én szépen elmentem az igazgatóhoz és mindezt őszintén elmondtam, mire ő elég meglepő módon azt reagálta, hogy ó, semmi gond, vegyünk egy kis kocsit és azzal furikázzak fel-alá naponta úgy hatvan kilométert. 
Emlékszem, kissé elakadt a szavam a javaslatra (és tekintve, hogy jogosítványom sincs, ez egy különösen izgalmas vízió), ma aztán Marcival viccelődtünk, hogy erre a legjobb lett volna egy nagyívű monológgal reagálni, hogyaszongya, hümm, lássuk csak, de jó kis ajánlat ez: súlyos százezrekért megtanulok vezetni, majd újabb súlyos százezrekért-milliókért veszünk egy kis kocsit, amit lelkesen tömhetek jó sok benzinnel azért, hogy bejárjak egy olyan iskolába, ahol a szülők kénye-kedve szerint történik minden és a négyes a szitokszó és persze mindezt havi százötvenezer forintért...hátttőő NEM. 
De kösz az ötletet.


Spleen

Isten a tanúm, én próbáltam dolgozni menni ma, csak aztán Léna újabb hasgörcse miatt végül hazaloholtam, hát, semmi karácsony-fílingem az biztos, ajándék eddig kábé csak a gyerekeknek van, ötletem-energiám nulla, minden erőmet elszívta idén a csatározás a hetedikesekkel, nem bírtam semmire igazán figyelni, nem volt időm online rendelni, amúgy is csak egy, az iskola-munkahely vonzáskörzetében mozgó betegápoló robot vagyok, eh, micsoda átszellemültség három nappal karácsony előtt, fásult vagyok, álmos vagyok, saját időt akarok, kluttyog a gyomrom, a betegség mondjon le, 2016, elég volt, nem tetszel, viszlát.

kedd, december 20, 2016

Hahahahaha

És néddmá, van is egy új állásom leendő házunktól negyed óra sétára...



Update: Marcit állásinterjúra hívták Glasgowba. Ez mekkora klasszikus: amikor végre házat veszünk, felcsillan a külföldi remény.

hétfő, december 19, 2016

"betegbeteg" aka 42

Az Univerzum szerintem jót kacagott a gyerekek életigenléséről szóló szentimentális bejegyzésemen és rám küldte A Vírust: vasárnap volt ugye a születésnapom és előző nap kaptunk tesóméktól színházjegyet ajándékba és előtte-utána iszogattunk kicsit, de normális mennyiséget, majd másnap mégis egész nap émelyegtem, oké, az öregségre fogtam a dolgot, nem tudok én már inni keveset se (egyébként ez így igaz). Émelygés ide vagy oda, megejtettük a hagyományteremtő szülinapi kirándulást vasárnap, vittünk magunkkal tortát is, jöttek a tesómék, ittunk az erdőben pálinkát, szendvicseztünk, kicsi hó is esett, tök jó volt.
Mire hazaértünk, már nagyon rosszul voltam, hamarosan elkezdtem hányni. Ez így még oké is lett volna, ha egyszer csak Marcus be nem jelenti, hogy ú, nagyon fáj a hasa, ajjaj, hányni fog. Lehányt mindent, Marci takarítani kezdte és takarított egészen addig, míg nem érezte, hogy akkor most ő is nagyon rosszul van, hányni fog, micsoda meglepetés. Léna eközben nagyon fájlalta a hasát, nagy nehezen hányt végül ő is, mi meg közben egymás kezéből téptük ki a lavórokat, rohantunk a vécére, nagyon durva volt. 
Mindig az ápolta a többieket, aki épp hányás után kicsit megkönnyebbült, a gyerekek nagyon ügyesen segítettek, mikor épp képesek voltak rá. Az éjszaka ilyen durván telt, én nem nagyon tudtam aludni, mert mindig figyeltem, hogy mikor kinek kell segíteni (mondjuk volt egy pont, mikor majdnem elájultam én magam is), iszonyú volt, most úgy érzem magam, mintha túléltem volna egy háborút. 
A gyerekek reggelre aztán nagyon virgoncok lettek, szegény Marcinak még hőemelkedése van, nekem meg alig van jártányi erőm, az előbb azt gondoltam, kimosom az összes lehányt ruhát, de vagy kétszer kellett lefeküdnöm, míg bepakoltam a mosógépet. Marcival szerencsére jókat tudunk röhögni a kínos jeleneteken is - azért nem árt nagyon jóban lenni ahhoz, hogy a vécén támogassátok egymást - úgyhogy haldoklás közben tulajdonképpen remekül szórakozunk.
Szép, emlékezetes kis születésnap volt ez, nem mondom.

szombat, december 17, 2016

"betegbeteg", ja, nem is

A gyerekek olyan elképesztőek, annyira csodálom ezt az életigenlést, ami sosem engedi, hogy elhagyják magukat: Léna éjjel kábé háromszor szó szerint lefosta a bokáját, iszonyúan fájt a hasa, zokogott, hőemelkedése volt, erre reggelre kelve kutya baja és bár alig aludt, vidáman ugrál, birkózik Marcussal, láztalan és a vasat is megenné.*




* mi természetesen megdöglünk a kialvatlanságtól

péntek, december 16, 2016

PÉNTEK

_P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K_

csütörtök, december 15, 2016

"Reading is dreaming with open eyes"

Ma volt az ovi karácsony és meg kellett állapítanom, hogy két év Amerika ide vagy oda (amikor a gyerekek egész nap szó szerint csak engem hallottak beszélni; na jó, olvasni inkább), kábé az én gyerekeim beszélnek a legjobban. 
Megdöbbentően beszédhibás viszont nagyon sok gyerek (de a nagycsoportosok közül páran kifejezetten durván), úgyhogy titkon azért megveregettem a vállam: mégiscsak volt értelme két és fél éven át napi nyolc órában olvasni! (Valójában persze nem tudom, hogy tényleg hasznos volt-e, abban mondjuk biztos segített, hogy a gyerekek szó szerint órákig tudnak mesét hallgatni és ha belekérdezek a sztoriba mondjuk úgy másfél óra után, egyértelmű, hogy frankón értik is, hogy miről van szó.)
Egyébként meg mindegy is mi mire jó, olvasni csodás és azt akarom, hogy ezt a gyerekeim is tudják. 

Sokszor eszembe jut a könyvekkel kapcsolatban egy gimis sztori: volt a gimiben egy évig egy helyettes magyartanárunk (ő beszélt le a magyar szakról, haha), akit azóta is bűnösen imádok, na és ő hozott harmadik év végén nekünk egy nagyon hosszú könyvlistát. Miután kiosztotta, azt mondta: ha ezeket nem olvassák el, hülyék maradnak, majd távozott. 
Sokáig őrizgettem a listát, egy csomó mindent el is olvastam róla, de valamelyik költözésnél sajnos végleg elkeveredett, úgyhogy valószínűleg némileg hülye maradok most már.

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol. sokezer

A hetedikeseknél elszenvedett sérelmekért azért nagyban kárpótol, mikor bemegyek az egyik ötödikes osztályba és örömtáncot lejtenek, amint kiderül, hogy én fogok helyettesíteni, plusz a másik csoport tagjai - akiket nem én tanítok - könyörögnek, hogy hadd járjanak inkább hozzám második félévtől. 

hétfő, december 12, 2016

(s)iker vol.346782189-

Nem lehet ezt már bírni idegekkel: a gyerekek minden este felváltva olvasnak mesét nekem (az idillt esetenként megzavarja, hogy hajlamosak  rikácsolva balhézni azon, hogy ki olvasson először) és nem ám ilyen kisiskolás 'öt perc egy mondat'-módon, hanem frankón hangsúlyozva, párbeszédeket átélve, jó ritmusban, értelmezve minden szót; megáll az eszem, komolyan. 

péntek, december 09, 2016

ahogy a dolgok vannak

Egész héten stresszes és nyűgös voltam és kicsit nyávogtam azért a Mikulás csomag miatt, bár próbáltam titkolni, hogy én is szeretnék néha ajándékot kapni, akármilyen gyermeteg is például csokira vágyni, erre Marci ma hazaállított egy csomó szaloncukorral meg csokival, amit belecsempészett egy itthoni, kissé megviselt Mikulás zacskóba és lelkesen átnyújtotta valami olyan szöveg kíséretében, hogy találkozott a boltban a Mikulással, aki sajnos az én csomagomat elkeverte és csak most tudta odaadni neki. Nagyon meghatódtam, olyan jól esett, főleg, hogy ilyen plattyant-meggyötört vagyok. 
Aztán olyan is volt, hogy valamelyik reggel az amerikai tanár csaj együtt táncikált az aulában a hetedikesekkel, amikor én épp a dolgozatokkal üldöztem, be is villant, hogy teljesen kialakult ez a good cop-bad cop dinamika, amit például remekül szimbolizál, hogy a gyerekek csapatostul jelölik be a csajt a Facebook-on, míg nekem köszönni sem szoktak. 
Tök szomorú ez az egész sztori igazából, tiszta boszorkányüldözős hangulata van. Mindegy, az tartja bennem a lelket, hogy előbb-utóbb elmegyek innen, csak nehezen emésztem azért, hogy van egy osztály, amiben közellenség vagyok - jó, hát ilyen még nem volt és minden tapasztalat hozzátesz valamit az emberhez, vagy mi. 
Voltam állásinterjún, hát, nem ez lenne álmaim állása, de tudjuk már egy ideje, hogy álmaim állása valójában nem létezik, viszont a gyerekek ovija mellett volna (egy iskola egyébként) és olyan családias-kellemes hangulata van, meglátjuk. 


kedd, december 06, 2016

"Jaj, Uram, engem bántanak"

Olyan nehéz jó anyának maradni, mikor az ember pocsék helyzetben van éppen: tegnap úgy elszégyelltem magam; épp olvastam valami ovis kiírást (persze hiába olvasgatom ezeket, mindig mindent elfelejtünk, mi vagyunk minden óvónéni rémálma) és Marcika elkezdett hozzám nagyon gyorsan és nagyon hangosan beszélni (olyan vicces, hogy valaha azt hittem, nem tanul meg beszélni soha. Mostanában mindig pénzt ajánlok neki egy kis csöndért cserébe), mire én undokul rárivalltam, hogy egy kicsit maradjon már csendben, szeretném elolvasni ezt a szart  a kiírást, erre hirtelen hatalmas könnyeket hullatva bömbölni kezdett és azt kiabálta, hogy neked nem lehet mondani semmit! 
Nagyon szomorú pillanat volt, hirtelen érezni kezdtem, hogy iszonyúan vibrálok az idegességtől már egy ideje és tudom, hogy ez nagyon rossz a gyerekeknek, úgyhogy gyorsan megbeszéltem Marcikával, hogy kicsit ideges vagyok mostanában, ne haragudjon, igyekszem nem undokoskodni. 
Ilyenkor annyira édesek és megértőek a gyerekek, rögtön megbocsátanak, engem meg persze mindig tovább mardos a bűntudat, amiért rikácsoló boszorkány vagyok néha. 

Valahogy ügyesen meg kéne tanulni nem szorongani ilyen sokat úgy általában az életen: a depresszióim is mindig extrém szorongással kezdődtek, muszáj küzdenem ez ellen, muszáj jól éreznem magam, az élet rövid, az út rögös és nekem hideg nyállal kenik homlokom is, de mégis, az élet jó pillanataiért harcolni kell, ha máshogy nem megy. 

Mikulás, Mikulás, kedves Mikulás!

Mióta nem él az anyukám, soha semmit nem hoz nekem a Mikulás (nem, Marci nem jó ezekben, de másban meg nagyon is, úgyhogy igyekszem nem piszkálni ilyenek miatt) és ezt kicsit szomorúan meséltem ma a tanáriban, mikor a csomagok szobába csempészéséről beszélgettünk és az egyik tanárnőtől (aki amúgy is rengeteget segít nekem, nagyon kedves, nagyon szeretem) rögtön kaptam ajándékba csokit, kávét, fénymásoló kódot, nagyon meg vagyok hatva, ezekben a nehéz időkben amúgy is rám fér egy kis extra kedvesség.

"A truly strong person does not need the approval of others any more than a lion needs the approval of sheep."

Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy melyik élmény rosszabb: a fájdalmas gyökérkezelés vagy bemenni az osztályomba tanítani. 
Nem, a helyzet nem jó, de igyekszem túlélni kevés idegeskedéssel/titokban sírással. A térdem elég szar, úgyhogy még nem merek futni, pedig az nagyon jó gyógyír az ilyen mizériákra. 

Csütörtökön megyek állásinterjúra, haha. 

szombat, december 03, 2016

ahogy a dolgok vannak

Arra mondjuk jó ez az egész balhé, hogy lássam, milyen rendesek a kollégáim: pár embernek elsírtam bánatom és nagyon szimpatikusan reagáltak, igazán jól esett. 
Persze a hangulatom eléggé hazavágta az egész - mondjuk most inkább ideges és dühös vagyok, mint szomorú - meg folyamatosan megkérdőjelezem a képességeimet és tanár mivoltomat és folyton azon gondolkodom, hogy oké, elmegyek innen, de akkor hogyan tovább. 
Nyilván vannak persze rosszabb/normál iskolák, ahol nem követelmény, hogy nyolcadikra felsőfokú nyelvvizsgával távozzanak a gyerekek (de úgy ám, hogy tolod a normál órákat és mellesleg nyelvvizsgára készíted őket őő valamikor) és a szülők kevesebbet tejelnek az alapítványnak   megköszönik, ha az ember alapfokú szintre tornázza a gyerekük tudását, nincs ilyen óriási nyomás, nem kell együtt tanítani egy anyanyelvi tanárral (bevallom, nekem ez nagyon nehéz: nehéz követni, hogy ki, mikor, hol tart, mire belejönnénk a gyakorlásba, már mennek egy hétre az anyanyelvihez, nem taníthatok azt, amit akarok, mert pl. a kommunikáció fejlesztése nem az enyém, ettől a kényszertől viszont unalmas leszek és görcsös - ami ugye a baj velem állítólag -, eh, nem szeretem*),  mondjuk egy ilyenben tanítani vagy persze egy gimiben - ahol eredetileg akartam volna. 
Vagy,  a legjobb: nem tanítani iskolában soha többet.
A nyelviskola vonzó perspektíva, de nagyon nem akarok megint vállalkozó lenni, meg ott az is a baj, hogy ha nem vállalsz esti órát, leírnak, nehezen kapsz reggelit is, de a gyerekek miatt nem tudok este dolgozni, nehéz ügy ez. 
Titkon trénerképzőt, meg szakfordító sulit akarok végezni, de ezek drágák és egyáltalán nem biztos, hogy végül sikerül használni ilyen végzettségeket. 
Persze simán lehet, hogy el kéne mennem a péceli Penny-be pénztárosnak: abba már csak nem lehet belekötni, hogyan ütöm be az árakat...


* úgy működik, hogy egy hétig az egyik csoport velem nyelvtanozik, amíg a másik csoport az anyanyelvi tanárral dajdajozik szóbeli és írásbeli kommunikációtfejleszt, majd cserélünk

csütörtök, december 01, 2016

szomorú

Úgy tudom néha sajnálni magam, mikor ilyen kicsi vagyok és szerencsétlen, na meg szó szerint elanyátlanodott. Tegnap este végre kijött belőlem az óriási feszültség és bőgtem egy jót, míg zuhanyoztam (sajnos úgy érzem, hogy annyira tehetetlen vagyok a helyzettel szemben, hogy nincs más eszközöm) - nem tudok a családom előtt sírni, ez valami speciális vonás lehet nálunk a nőknél, bár nem feltétlen jó. (Az anyámat egyszer láttam sírni, már felnőttként, iszonyúan megdöbbentem.)
Eszembe jutott ráadásul a szörnyű, majdnem teljesen álmatlan éjszakám alatti szörnyű álmom is: az anyám meghalt, menni kell a temetésére, de én nem tudok/nem engednek/nem sikerül (ez nem világos így utólag) és csak zokogok, mint a záporeső. 

Hogy értsétek is, miről van szó (bár kifejtettem ezt már részben, de akkor a konkrét panaszokkal együtt, ez meg a globális érzésem az üggyel kapcsolatban): az osztály, amiben a legtöbbet tanítok (aka minden nap, van, hogy kétszer is), úgy érzem, hogy utál, vagy legalábbis nem akar elfogadni, panaszkodik rám - és már a szülőket is bevonták ebbe a szuper hadjáratba - és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi a bajuk, sőt, arra se, hogy mi a megoldás. Szóltak, hogy ezt meg azt változtassam meg, bejöttek az órámra többször, oké, megváltoztattam amit kellett, állítólag jól, semmi hatás. 
Pofákat vágnak, hülyeségeken röhögnek órán (úgy értem rajtam), nem köszönnek, bunkók, beszólogatnak és nem értem, hogy mit csináltam, amitől ennyire nagy az ellenségesség. 
Nyíltan persze semmit nem mondanak - na én ettől meg egyszerűen hányok -, de csak úgy süt belőlük az elutasítás. Persze ahogy létezik zsigeri ellenszenv két ember között, úgy létezhet ez nyilván tanár-diák viszonylatban is. Azt képzelem, hogy az ilyesmit egy-két ember elkezdi gerjeszteni és aztán megdagad és egyre nő és a hangulat végül átragad mindenkire. 
Gondolhatjátok, mennyire élvezem a tanítást, mióta ez megy. Próbáltam nyitni a szülők felé, írtam egy levelet és leírtam benne, hogy tudok róla, hogy panaszkodnak rám, igazgatóhoz mennek, stb, igyekszem változtatni a problémás pontokon és kérem, hogy ha bármivel gondjuk van, jöjjenek be, beszéljünk, stb. Egyetlenegy, bazmeg, egyetlenegy sem válaszolt. Innentől passz, hogy mit csináljak. A többi osztályban nincs ilyen gondom, soha még ilyesmivel nem találkoztam. Az valószínűleg nem segít egyébként, hogy én minden rezdülést megérzek embereken, az összes hangulatváltozásukat pontosan követem, na meg valójában egy mimóza vagyok és ez a két dolog így együtt, hát...nem segít a túlélésben, hogy őszinte legyek. 
Vastag bőrt kell növeszteni egy tanárnak, mondaná mindenki. De nem biztos, hogy szeretnék úgy élni, hogy nap mint nap sugárzó utálat közepette erőltetek valakikre valamit, csak azért, mert elvileg ez a munkám. 
Ezzel az erővel lehetnék kalauz is, hát nem?




Update: Hohó, dehogynem kaptam választ: ma érkezett. A szülők követelik benne, hogy részletesen mondjam el, hogy miből lesz a dolgozat, merthogy ők annyira aggódnak. Én nem is értem miért maradtam úrinő, de komolyan. Ez egyszerűen szörnyű és sajnos nem tudom hova vezet...