"betegbeteg" aka 42

Az Univerzum szerintem jót kacagott a gyerekek életigenléséről szóló szentimentális bejegyzésemen és rám küldte A Vírust: vasárnap volt ugye a születésnapom és előző nap kaptunk tesóméktól színházjegyet ajándékba és előtte-utána iszogattunk kicsit, de normális mennyiséget, majd másnap mégis egész nap émelyegtem, oké, az öregségre fogtam a dolgot, nem tudok én már inni keveset se (egyébként ez így igaz). Émelygés ide vagy oda, megejtettük a hagyományteremtő szülinapi kirándulást vasárnap, vittünk magunkkal tortát is, jöttek a tesómék, ittunk az erdőben pálinkát, szendvicseztünk, kicsi hó is esett, tök jó volt.

Mire hazaértünk, már nagyon rosszul voltam, hamarosan elkezdtem hányni. Ez így még oké is lett volna, ha egyszer csak Marcus be nem jelenti, hogy ú, nagyon fáj a hasa, ajjaj, hányni fog. Lehányt mindent, Marci takarítani kezdte és takarított egészen addig, míg nem érezte, hogy akkor most ő is nagyon rosszul van, hányni fog, micsoda meglepetés. Léna eközben nagyon fájlalta a hasát, nagy nehezen hányt végül ő is, mi meg közben egymás kezéből téptük ki a lavórokat, rohantunk a vécére, nagyon durva volt. 

Mindig az ápolta a többieket, aki épp hányás után kicsit megkönnyebbült, a gyerekek nagyon ügyesen segítettek, mikor épp képesek voltak rá. Az éjszaka ilyen durván telt, én nem nagyon tudtam aludni, mert mindig figyeltem, hogy mikor kinek kell segíteni (mondjuk volt egy pont, mikor majdnem elájultam én magam is), iszonyú volt, most úgy érzem magam, mintha túléltem volna egy háborút. 

A gyerekek reggelre aztán nagyon virgoncok lettek, szegény Marcinak még hőemelkedése van, nekem meg alig van jártányi erőm, az előbb azt gondoltam, kimosom az összes lehányt ruhát, de vagy kétszer kellett lefeküdnöm, míg bepakoltam a mosógépet. Marcival szerencsére jókat tudunk röhögni a kínos jeleneteken is - azért nem árt nagyon jóban lenni ahhoz, hogy a vécén támogassátok egymást - úgyhogy haldoklás közben tulajdonképpen remekül szórakozunk.

Szép, emlékezetes kis születésnap volt ez, nem mondom.