ahogy a dolgok vannak

Tegnap voltunk iskola és tanító néni nézőben a körzetes iskolában. 

Elég szimpatikus volt a hely, sokat nevettünk a gyerekeinken, különösen azon, hogy az  egyik feladat az volt, hogy ki kellett találni, melyik a tanító néni kedvenc állata. Több se kellett a Szépeknek, egymás után feltették okos kérdéseiket: "rágcsáló? emlős?"

A tanító néni csak nézett, hogy húha, mi meg azon röhögtünk hátul, hogy majd egy adott pillanatban Marcus rákérdez, hogyaszongya "sisakos kazuár?"

A foglalkozás végén lelkesen odamentek a tanító nénihez és megpuszilták, hihetetlen milyen közvetlen gyerekeim vannak, nem is értem. 

Léna állati helyes volt, szerintem ő nagyon fogja élvezni az iskolásdit, most is tudálékosan ült a helyén és gyönyörűen rajzolt, meg lelkesen jelentkezett bármit kérdeztek. Marcus elég hamar megunta az egész hajcihőt és mókás beszólásaival kezdte szórakoztatni a szülőket. 

Marci megnyugtatott, hogy ő pont ilyen volt, izgett-mozgott, dumált, de elnéztek neki mindent az eszéért cserébe. 

Reméljük Marcusnak is megbocsátják majd például azt, hogy nem tud rajzolni (Marci azzal is nyugtatgat, hogy ő se tudott; mondjuk nekem is csak hatlábú ló sikerül, szóval...), bár szegény tegnap nagyon kitett magáért: lemásolt a tábláról egy egeret, illetve "én nem nagyon tudok rajzolni!" felkiáltással segítséget kért (és kapott) a tanító nénitől, úgyhogy kicsit enyhült a Marcus beiskolázása kapcsán érzett gyomorgörcsöm.

Amúgy az itteni ovit nem igazán szeretem, van pár rémes gyerek, meg az egész nagyon szegény, túlzsúfolt és szűkös (ceruzát is a szülőknek kell bevinni), egy nyamvadt öltözőszekrénye sincs a gyerekeknek, mikor bemegyek oda, olyan klausztrofóbiám van, hogy ruhámat letépve, ordítva akarok kirohanni. (Most ezen azért felröhögtem, hogy felpezsdíteném itt az életet.)

Különben meg beköltöztünk, nagyjából elrendezkedtünk, elég hamar kipakoltunk és esténként idült mosollyal ülünk a kandalló előtt, reggel meg tátom a számat ki az ablakon, mert olyan csodás a kilátás. Persze vagy két hétig beteg voltam február elején, valami nem múló torokgyík támadott meg fasza fosós-hányóssal kísérve (a fosós-hányóst ismét családilag zavartuk le, olyan szép amikor együtt harcolunk a vírusok ellen.), napi húsz órát aludtam kész voltam teljesen, szerintem nekem elfogyott az immunrendszerem, volt, nincs.

A munkahelyem fájó pont, úgyhogy arról most nem szól a mese, így is mennem kell már, mert az esti készülődésről szöktem el, ugyanis száz év után hirtelen kedvem támadt írni, valahogy mostanában nyomott voltam, mogorváskodtam, úgy meg nincs kedvem írni, mert csak zsémbes hülyeségek hagynák el a számat; érdekes, hogy megváltoztak ezek a dolgok: régen vágtattam írni dühömben, bánatomban, most meg néma csöndben szeretek duzzogni és súlyos depresszióba esni (pár napig egyébként úgy éreztem, mintha valami ilyen alakulna, de ma pont jobb), hiába, no, a bloggerlélek is formálódik, alakul. 

Tudom, tudom, azt ígértem, ha házunk lesz, örökké boldog leszek, de úgy tűnik, ez még mindig nem elég az önazonossághoz. Na majd egyszer elmesélek mindent, most megyek, rinya off.