plattyant

A gyerekek elkezdték énekelgetni a ballagós dalokat itthon és hát abból ítélve, ahogy ezekre  most reagálok, szerintem a ballagáson bőgni fogok mint a záporeső. 

Eddig lekicsinyeltem, hogy hát ovis ballagás, micsoda hülye új divat, majd a gimiben, akkor lesz a ballagásnak jelentősége, de közben azért rájöttem, hogy nem úgy van az, az iskola kezdete egy teljesen új világot jelent majd nekünk (ráadásul nagyjából egybeesik az új munka kezdetével is, ami miatt rettentően szorongok, nyilván főleg a gyerekek miatt, például folyton elképzelem, ahogy egy szitter hazahozza őket és nem vigyáz majd az úton úgy, mint én, mert neki ezek a gyerekek nem a legnagyobb kincsei és a gyerekeimnek majd valami baja esik és akkor én belehalok a bánatba.)

Szoktam olvasgatni a céges honlapon az inspiráló sztorikat, azok kicsit megnyugtatnak: az interjún kérdezték, hogy hogyan képzelem a cégnél a jövőmet és mondtam, hogy később tréner szeretnék lenni, mert a tanár vénához az nagyon passzol és lelkesen bólogattak, na és pont ma olvastam egy tréner dolgozójuk céges életútját: éppen ott kezdte, ahol én fogom és éppen egy év múlva tréner lett belőle, na nekem ez az abszolút vágyam, már csak azért is, mert a tréner iskolák amúgy megfizethetetlenek, viszont a trénerség önmagában is igen piacképes manapság (bár a karriertanácsadó nénim azt mondta, hogy szabadúszóként iszonyú nehéz bejutni cégekhez) és a tanárság ráadásul nagyon jó alap hozzá (na meg angolul is tudok majd tréningezni, ami növeli az értékemet). 

Ilyenekkel vigasztalom magam, mikor nagyon elplattyanok, hogy hátha tényleg igaz, hogy csak egy évet kell kibírni az utálatos munkakörben és később csinálhatok valami igazán testhezállót és reményeim szerint többet lehetek a gyerekekkel. 

Megint olyan igazi gyászreakcióm van amikor arra gondolok, hogy sokkal kevesebbet leszünk együtt, kábé úgy kezelem a helyzetet, mintha legalábbis külföldre mennék dolgozni vagy meghalnék, pedig ez nyilván hülyeség, csak most általában fél napig vannak csak oviban, mert elhozom őket hamar és nyilván ettől én is sokkal ragaszkodóbb vagyok (ők rendszerint bömbölnek szegények, mikor kiderül, hogy valamiért nem tudok korán menni értük), jaj, nehéz ügy ez, szegény, szegény dolgozó anyák. 

Valaki itt feszegette nemrég, hogy ugyan minek nekem normális pénzt keresni, ha van egy jól kereső férjem (aki mellesleg sajnos nem is keres olyan jól - a volt csoporttársai, akik mondjuk programozónak álltak, úgy háromszor annyit keresnek biztosan, na meg neki folyton kapálóznia kell, hogy kapjon ilyen ösztöndíjat, meg amolyan kereset kiegészítést; épp most nyáron várhatóan meg is szűnik egy ilyen plusz bevétele, nem is kevés pénzt húzva ki a zsebünkből), de akkor annyira pofátlannak éreztem ezt a kommentet, hogy nem volt kedvem fejtegetni, de most elmesélem, hogy például azért sem árt nekem jó munkahely, mert Marcinak most éppen max. három évre szóló szerződése van és aztán egyáltalán nem tudja, hogy mi lesz vele, hiszen ő szerződésről szerződésre él a doktori vizsgája óta, mert a kutatói szférában ugye ez a megszokott, hiszen állandó állásból a kutatók mennyiségéhez képest nagyon kevés van, tehát kábé kihalásos alapon megy az állásszerzés, ami ehhez mérten nagyon nehéz is, úgyhogy nagyon is jól jön az, ha én nem fillérekért dolgozom (mondjuk ez az önbecsülésemnek is használ, mint tudjuk), csak hát...lásd fentiek.








PS.: Szerdán elbúcsúztam a tanítványomtól, akit nyelvvizsgára készítettem fel és nagyon cuki volt, hozott nekem virágot meg csokit és azt mondta, hogy nagyon sokat tanult tőlem. Tök jó, hogy ez az utálatos hetedikesek után történt, olyan rossz lett volna, ha az az utolsó élményem a tanítással kapcsolatban (bár nehéz elképzelnem, hogy soha többet nem fogok tanítani, ezt kábé kizártnak tartom, főleg, mert végül mindig a tanítás a menedék két szar állás között, haha.)