Az élet tényleg elég vicces: már épp lezsíroztam, hogy elmegyek a mostani sulimból és a gyerekeimmel egy iskolában (de nem azonos intézményben) fogok tanítani februártól (van egy gimi része a sulinak, na ott), amikor egyrészt ugye nem bírtam ellenállni az egyetemi nyelvtanárság csábításának (hétfőn megyek interjúzni, nem is tudom mit kívánok magamnak), illetve éppen pénteken, amikor felmondtam a mostani sulimban (elég higgadtan fogadták, úgy tűnt, mintha hozzá lennének szokva ehhez, mondjuk nem csodálkozom, azért ez egy kemény iskola, nagyon jó idegek kellenek hozzá), hívtak egy nagy multitól, ahová még nyáron jelentkeztem és fel is vettek volna (vagy öt helyre akartak felvenni nyáron, ez így önmagában is említésre érdemes, azt hiszem), de az amerikai anyacég hirtelen befagyasztotta a felvételeket bizonytalan időre.
Aztán most meg aszongyák menjek, mert most már szeretnék az amerikaiak. Megvannak persze a szokásos fenntartásaim (a bejárás például - nincs tőlünk messze, de nehézkes odajutni -, meg az aggasztó gyerekelhelyezős probléma a nyári és egyéb szünetekben), ugyanakkor elég szimpik voltak, azonnal igent mondtak a hat órára, van céges busz ami elvileg nálunk is megáll, heti egy nap home office, cafetéria, állításuk szerint családbarátság (nagyon reklámozták, hogy milyen sok kisgyerekes nő dolgozik náluk, egyébként másoktól is szépeket hallottam erről a cégről ilyen tekintetben), hát izé.
Szerződést persze még nem láttam, de állítólag hétfőn hívnak és ajánlatot tesznek, őőő.
Jaj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.