szerda, december 25, 2019

"Standing in the house was like watching someone familiar smile at me, but with missing teeth"

Hú, ez a könyv, hümm, hát igen. Hihetetlenül monoton, mégis a bőröm alá kúsznak a képei, reszketek, mikor a főszereplő fázik, szétmegy a méhem, mikor dől belőle a vér, na meg rettentően fáj, ahogy nem szeretik viszont. Wow.
A csaj második könyvét (Normal People) olvastam először, annak nem hittem, de ez nagy hatással van rám.


kedd, december 24, 2019

Boldog karácsony, ah!

Hát nem december 23-án nyomnak át nekem egy próbafordítást?! Hát dehogynem! Mikor máskor?!
Oké, van rá elég sok idő, de egyrészt Edinburgh-ba utazunk pár nap múlva (mondtam, hogy mázlisták vagyunk, hát nem?), másrészt baromi hosszú (a hosszú próbafordítások mindig gyanúsak), harmadrészt nekem most csak arra van agyam, hogy ezerféle sütit süssek és ajándékot csomagoljak.
Nyilván nekiestem azért tegnap este tízkor és végül nem tudtam aludni, mert a szavakon gondolkodtam.

Na jó, szóval mindenféle boldogot nektek!

                           Mekkora jó ajándékokat kaptam! (Ők azok, a képen)


hétfő, december 23, 2019

Feljegyzések a mázlisták házából

Pénteken itt volt Marci anyukája látogatóban és mondta, hogy menjünk el valahová kettesben, amíg ő vigyáz a gyerekekre.
Elmentünk random az Ankertbe, ahol véletlenül egy drum'n'base buliba csöppentünk és smároltunk táncoltunk egy csomót, tök jó volt.
Itthon állítólag Léni arról beszélt, mikor azon gondolkodtak, hogy vajon mit csinálunk, hol vagyunk, hogy biztos sétálnak a holdfényben és csókolóznak.

Most már csak ritkán szoktam erről írni itt, mert sokat szemérmesedtem, de nem tudok elég hálás lenni az Univerzumnak a pasimért, komolyan.
2020-ban leszünk tíz éves házasok, de még mindig hihetetlenül klappol minden és annyira egy húron pendülünk, hogy nem is értem.
Annak meg külön örülök, hogy a gyerekeim azt feltételezik, hogy a holdfényben csókolózunk: én a szüleimet max puszilkodni láttam búcsúzáskor (és elképzelni sem tudtam, hogy ennél bármi komolyabb is történne köztük) és sosem értettem ezt a ridegséget.
(Egyszer olvastam egy pszichológus cikkét, arról értekezett, hogy egy férfi a legtöbbet azzal tehet a gyerekei lelki egészségéért, ha szereti az anyjukat.)

szerda, december 18, 2019

HB

Atyaég, ma vagyok 45 éves! Döbbenet, hogy mennyire megvénültem.


PS: Ne felejtsük viszont, hogy mázlista sugar mama* vagyok, a pasim csak 40, hahaha.



* Abból elvileg nem létezik csóró, hümm.

kedd, december 17, 2019

Marcus különkiadás

L: És mikor lementünk a pályáról Zori azt mondta, hogy kiszálltak a legjobb játékosok.
Ma: Jóvanmár, én sose mondanék olyat, hogy én vagyok a legjobb játékos!
Mo: Tényleg, ki a legjobb focista az osztályban?
Ma: Hát én!

De sok bajunk lesz még abból, hogy Marcus született menedzser!
Mindig, mindenhol átveszi az irányítást és az az igazság, hogy a dolog technikai részét elég jól csinálja, de az a gyanúm, hogy amúgy meg amolyan zsebshanetusup.
Ma például egy barátja anyukája írt nekem, hogy Marci folyton leiskolázza a fiát, meg parancsolgat neki, mikor fociznak. Tudom, hogy ez nem jó és nyilván a legjobb az lenne, ha volna egy felnőtt edzőjük (akkor Marcust egyébként már nem érdekelné a foci).
Igazából az egész mögött az van, hogy van egy osztályok közötti bajnokság és Marci a fejébe vette, hogy arra készíti fel az osztályt, plusz a bíró is ő, ha már...és az a helyzet, hogy tényleg keni-vágja a foci szabályait, na meg mindenféle taktikákat eszel ki, csak ezt sokszor nagyon elnyomó módon csinálja és iszonyú nehéz elmagyarázni neki, hogy mi ezzel a baj, mert ő egyszerűen nem látja, nem érzi, hogy ez a fajta főnökösködés rossz vért szül.
Lesz még ebből sok balhé, látom előre...


PS: Azon gondolkodtam, hogy ez a viselkedés akár magából az ikerségből is fakadhat: Marci egyértelműen az érzékenyebb, kevésbé magabiztos kettejük közül és simán lehet, hogy így kompenzál.



Slave to the wage vol.sokezer

Végül győzött a józan ész: nem vállaltam el.
Kb ezerszer átrágtuk oda-vissza, hogy mi hogy lenne ha bejárnék dolgozni a városba és nem gyalog tíz percre lenne a munkahelyem (bár szeretném is! Annyira ideális), de aztán egyértelmű lett, hogy maradok a fenekemen.

csütörtök, december 12, 2019

munka update

A nő még  mindig engem akar: azt állítja, hogy holnap rábeszéli a főnököt a hat órára.
Be vagyok szarva hirtelen, de azért izgi nagyon. Hétfőre talán kiderül, mi lesz.

X

Sokat gondolkodtam ezen az 'áldozat' kifejezésen, aztán arra jutottam, hogy azért ez az egész nagyon nem fekete-fehér, hiszen alapvetően én, önszántamból vagyok az, aki korán akarom hazavinni a gyerekeket, hogy időt töltsünk együtt, én vagyok, aki eljött tanítani, hogy meg legyenek oldva a szünetek. És persze, nyilván áldozat valamennyire, de ha mérlegre teszem az egészet, akkor egyértelműen az jön ki, hogy a legfontosabb az, hogy sokat és jól legyünk együtt a gyerekekkel.
És sokszor morgolódom, hogy nincs semmi segítségünk (az "állandó" bébiszitterünk például szinte sosem ér rá), de az az igazság, hogy én nem szeretném, ha folyton nagymamák és szitterek lennènek a gyerekekkel, mert szeretek velük időt tölteni.
Szóval csalódott vagyok ugyan, de egyértelműen ők a fontosabbak.
Jövőre ráadásul felvételire kell készíteni őket (szeretném, ha felvételiznének nyolcosztályos gimibe), szóval egyre fontosabb sokat velük lenni.

szerda, december 11, 2019

slave to the wage vol.sokmillió

Na baszki. Felvettek. (A nő azt mondta hogy nem is ragaszkodik a második körhöz, engem akar. Még ilyet!)



update: Persze mostanra kisakkoztuk, hogy teljes biztonsággal csak akkor vállalhatnám el, ha hat órás munkáról lenne szó. Holnap még ezzel futok egy kört, de nincsenek nagy reményeim. 
Nagyon remélem, hogy a gyerekeim végül nem börtönben végzik és az összes áldozatot megéri majd a felnevelésük. És halkan azért még annyit szeretnék mondani, hogy a picsába már. 

kedd, december 10, 2019

slave to the wage vol.millió

Ma egy nagyon izgalmas állásért interjúztam.
Nagyon rég nem éreztem ennyire testhezállónak és érdekesnek bármilyen munkalehetőséget, ráadásul jobban is fizetne mint a tanári állásom (jó, hát a tanároknál kábé mindenkit jobban megfizetnek, sőt,  szerintem a 'fizetés' szót a tanári állások esetében az 'alamizsna' szóval kéne helyettesíteni.); na nem nagyon jól, de sajnos sosem fizetnek jól azok az állások, amik engem felvillanyoznak.

Nagyon izgi, elvileg jövő héten lesz második kör (már ha visszahívnak). Semmilyen érzésem sincs, ja, de. Rettentően szorongok, hogy mi lesz, ha felvesznek, hogyan viszem reggel a gyerekeket, ki és mikor megy értük, mi van, ha Marci nincs itthon, blablabla. Az örökös szenvedéseim körbe-körbe, de unom már őket.
Viszont ha nem lépek, 1.0-s vidéki angoltanárként halok meg és az egy kicsit snassz. Mármint nem feltétlen - van olyan kollégám, akit láthatóan maximálisan  kielégít, hogy ő osztályfőnök, meg a tesi tanárral harcol nap mint nap és x munkaközösség vezetője -, csak én nem vagyok ettől boldog.

Ja, a legjobbat azért csak elmesélem erről a csodás tanári karról: a szalagavatón az egyik tizenkettedikes osztály köszönő beszédéből - a diákok állítása szerint - az osztályfőnökük kérésére két nyelvtanárt (én vagyok az egyik) rejtélyes okból kihúztak. Persze az ofő ezt nem vallja be, sőt, azt állítja, hogy az osztály hazudik és ők csinálták (ezen sem csodálkoznék egyébként).
Egy darabig nyomozgattunk, hogy mi lehet az igazság, ki húzta ki a nevünket, persze mindenki egymásra mutogat: diákok az osztályfőnökre, osztályfőnök a diákokra, de egy idő után aztán leállítottuk magunkat: megette a fene az olyan ügyet, amiben azt kell nyomozni, hogy ki hazudik.
Tök szomorú sztori ez egyébként - az én lelkiismeretem teljesen tiszta, semmi rosszat nem tettem sem az osztállyal, sem az osztályfőnökkel, fel nem foghatom ezt a dolgot, nem is haragszom különösebben, mert nem értem az egészet - és annyira hűen tükrözi a tantestületek nyomorát.

Ó, bárcsak vége lenne ennek az egész iskolásdinak végre!





PS.: Egy csomót gondolkodtam rajta, hogy ezt biztos nem lenne szabad megírni egy nyitott blogban, de egyrészt biztos vagyok benne, hogy egyetlen kollégám sem olvas blogokat, másrészt halálra idegesít, hogy folyton sunnyogni kell az igazságról, mert jaj, mi lesz. Leszarom mi lesz. Ez az én életem és ha ide akarom hányni, akkor ide fogom, oszt jónapot.

vasárnap, december 08, 2019

Kávés

Marci Mikulása hozott egy ilyet nekem (vagy hát nyilván közösen kaptuk):

Kicsit mondjuk egyeztethetnének Mikulások és Télapók, mert én meg egy ilyet rendeltem magunknak karácsonyi ajándékként (de nem baj, egy darabig legalább lesz normális kávéfőzőnk):

Mi teljesen antikapszulások vagyunk, úgyhogy vagy az őrlős kávéfőző jön nálunk szóba (ami mondjuk 80 ezernél kezdődik és hát annyiért nem kell), vagy a menő olasz kotyogós (szerintem az olaszok a hajukat tépik a kapszulás kávéfőzőktől: kaja-pia témában nem ismernek tréfát.)

csütörtök, december 05, 2019

Marcus tűpontos megfigyelése a frontális oktatásról

A legjobbak az összefoglaló órák, azokon legalább feladatokat oldunk meg, nem hosszú és dögunalmas monológokat kell végighallgatnunk. 

szerda, december 04, 2019

"Ha vége a világnak, hogyan dúlhat tovább a csata, miért nem hull a borzalom csöndje a kastélyra, miért nem teszi le mindenki a fegyvert?"

Az életem örökre kiüresedett. 3787 oldalnyi Harry Potter után, hogy hogy lesz tovább, én nem tudom.




PS.: A gyerekeim megmentettek a depressziótól: a kezembe nyomták  a Londonban bemutatott Harry Potter színdarabot, ami 2019-ben játszódik és a főszereplők gyerekeiről szól.

Feljegyzések a kisiskolások szüleinek házából

Tegnap éjféltájt Marcival azon versenyeztünk, hogy ki tud jobban/gyorsabban írásban osztani.