Az úgy volt, hogy tegnap jöttem haza - nagyon jöttem, ahogy az István mondaná - és azon gondolkoztam, hogy nem lehet, hogy az ember tulajdonképpen mindig csak a saját hiúságának a rabja, mikor állítólag szerelmes valakibe, mert valahogy úgy látom, hogy az embereket a legritkább esetben érdekli igazán az, akivel együtt vannak, sokszor inkább olyan, mintha meg akarnák oldani az életüket - főleg a nők: van pasim, van jövőm, elképesztő.
Mert ha tényleg a másikat akarnánk, úgy igazán, akkor nem lenne ez a csikicsuki, hogy ha én akarom, akkor te nem, de ha te is akarod, akkor én elmenekülök gyorsan, nem igaz? Nem, nem hiszem, hogy mindenki ennyire tudatosan önvédő játszmázik, vagy ha igen, hát sírva hányok.
Amúgy meg az várt itthon a tévében - úri móka, ahogy mondjátok -, hogyaszongya Aranka figyu, egy kulturált ember nem verekszik...Dehát tudom én azt, Mónikám.
(Különben pedig egész úton hazafelé zavartan szorongattam egy nagy csomag randa rózsaszín klotyópapírt és nagyon koncentráltam arra a fontos mondtara, amit M mondott egy zűrzavaros éjszakán: Mért lenne ciki klotyópapírral mászkálni? Szerinted van olyan ember az utcán aki még sosem szart?)
Van ám slusszpoén is: holnap állásinterjúra megyek a szomszéd házba. Jóvan, mit néztek? Csak passzióból, fehérgalléros rabszolga vagyok még mindig, háhogyne.
Hát így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.