szerda, június 30, 2010

evős-ivós

Hát, nálam ezt a természet szépen megoldotta. Ha akár a tévében meglátom, hogy valaki alkoholt iszik, már kapásból rohanok hányni. Pedig a nőgyógyászom azt mondta, hogy száraz alkoholt bármennyit ihatok, ezen nagyon meresztettük a szemünket akkor. Igazából a kávéról se volt nehéz leszokni, mert attól is borzalmasan undorodtam és nem kívánom most sem, pedig valószínűleg már tudnék inni egy keveset.
Egyébként elégedett vagyok a szervezetemmel, szerintem elég jól nyomja: nem eszem édességet, mert nem kívánom, viszont az egészséges dolgokat habzsolom: a kefírt, a joghurtot, a magos kenyereket, a gyümölcsöket. A zöldség nem megy olyan jól, de az is javul azért, na meg a kevés sovány hús is okés mostanra, bár azt inkább azért eszem, mert rám parancsolt a doki.

vasárnap, június 27, 2010

szép levél

elolvastam a legújabb bejegyzéseid, de aztán inkább vettem elölről, 2006-tól. azt már az elején örömmel fogadtam, hogy a nő, aki oly erősen sóvárgott a reggeli ölelés után, de aki egyben félt is, menekült a kötöttségtől, most boldog, ikreket vár. hihetetlen. csodás. komolyan.

szombat, június 26, 2010

update

Na, miután írtam hajnalban, vidáman reggeliztem egyet, majd naivan azt gondoltam, hogy elaludhatok végre, ám sajnos a hormonok (vagy mittomén mi) közbeszóltak: félálomban váratlanul sugárban végighánytam az ágyat, egy csuda volt. (Ezt kellett volna látnia a nagymamámnak, aki tegnap azt sugallta, hogy tulajdonképpen nem is voltam én egy kicsit se rosszul, csak szimuláltam, hogy őt kihagyhassam az esküvőből, vagy valami ilyesmi).
Szóval hányás után vagy két órán át takarítottam, ágyneműt mostam, kóvályogtam. Kezdek hajlani rá, hogy a pszichés állapotom valóban összefügg a hányásokkal: ha ideges vagyok vagy szorongok, akkor tuti jön az okádás.
Azt tanácsolják az ilyen terheses tanácsadók, hogy fontos, hogy a rosszullétek ellenére is megőrizzük a humorérzékünket. Hümm. Hányások közben-után valahogy nincs min nevetni...

nyaff

Kipattant a szemem, nem tudok aludni, pocsék a kedvem, nyilván ezért.
Egyrészt az a bajom, hogy végül nem mentem el Spanyolországba és most nehezen viselem az egyedüllétet (amúgy se nagyon tudok Marci nélkül aludni), meg persze fáj a szívem a kihagyott utazás miatt, másrészt a tegnapi családi balhé is nyomaszt, szóval gondoltam nyivákolok itt egy kicsit, jó is ez a blogírás, de milyen jó...
Azt mindenesetre érdekesnek találom, hogy még meg sem születtek a gyerekek, máris mindenki terápiás intézményként tekint rájuk. A recept egyszerű: a problémás családtagokat küldjük ki Houstonba és amint ránéznek a két gyerekre, huss, elszáll minden bajuk, a depresszió és az alkoholizmus csak mint aprócska kellemetlenség sejlik majd fel a messzi távolból; persze repülőjegyet azért lehetőleg mi vegyünk mindenkinek...
Bevallom, azt gondolom, hogy éppen ez az időszak az, amikor ideje van az önzésnek: egyszerűen nem tudok most mások problémáival foglalkozni, nekem más dolgom van, nekem más dolgom lesz: két védtelen lény hirtelen azt várja majd tőlem, hogy megvédjem őket mindentől és azt hiszem, nekem kutya kötelességem csak erre figyelni (egy darabig legalábbis).
Egyébként annyira elképesztő és torokszorító élmény, amikor az orvosnál két szívhangot hallgatunk: sokkal jobban tisztelem magam, mióta növelem magamban a kis gumicukrokat. Tudom, nem nagy dolog, bármelyik nő képes rá, de mégis, annyira hihetetlen és különleges, amikor valóban megtörténik és valóban bennem. Marci valamikor azt mondta, hogy talán az a legelképesztőbb ebben, hogy ez az egész, amit tanultunk hímivarsejtről, petesejtről meg szaporodásról, az tényleg működik...
Na, megyek vissza aludni, köszönöm a nyivákolási lehetőséget, helósziaszevasztok.

péntek, június 25, 2010

eh

reklám: torokfájás a láthatáron?
aminek én értem: tolófájás a láthatáron?

Már bánom, hogy nem rendeztünk nagy esküvőt, ugyanis feltételezhetően életem végéig ezzel baszogat majd a családom egyik (kicsit sem empatikus) része, akik nemcsak azt sérelmezik, hogy (terveinkkel ellentétben) valószínűleg nem rendezünk majd pót-esküvői vacsorát (mert egyszerűen nem lesz rá időnk, sőt, a pénzt se erre kéne most költeni), de még az is baj, hogy az apámat itthon hagyom (arra a kérdésre, hogy akkor ők azt szeretnék-e, hogy az apámmal neveljem fel a két gyerekemet, nem nagyon tudtak mit mondani), hogy nem fogunk csak úgy hazaröppenni Amerikából, mert nem lesz rá pénzünk és egyáltalán, mi az, hogy én most szülök, szültem volna hamarabb...elképesztő.

szerda, június 16, 2010

fyi

Szereznem kell néhány virtuális pitbullt asszem.

Amúgy csodálatos, hogy tönkrement az idő, gyűlölöm a meleget amúgy is, pláne most, feleim, akkora hasam van, elképesztő, rémes lehet nagyon kövérnek lenni és sörhassal élni, bár gondolom a háj más természetű, végülis lehet, hogy nem ennyire kényelmetlen...btw sose gondoltam, hogy az evés ilyen kellemetlen kötelességgé válhat. Normális esetben az ember ugye szeret enni: nos, nekem ez elmúlóban van, mert 2-3 óránként egyszerűen muszáj ennem, ha nem akarok hányni/elájulni. Gyűlölöm. Nem szeretek ennyit enni. Ráadásul nem elég ha hideget eszem, muszáj meleg kaját, amit meg is kell főzni, de francba, mindennek szaga van, a szagokkal meg sokszor még mindig hadilábon állok, meg amúgy is...kinek van ereje egyfolytában a kajával foglalkozni?

kedd, június 15, 2010

az élet az egy nagyon furcsa dolog...

ekkora pocakkal repulni, nem semmi. es amugy mar varod Amerikat? mennyi idore mentek?

hát, igazából kicsit hülye voltam ezzel a gyerekcsinálással, mert januárban elkezdtem parázni, hogy jaj, már elmúltam 35, jaj, hogy lesz így gyerekem, jaj, kezdjük el csinálni, úgyis tök nehezen jön majd össze, aztán a fenéket: szinte azonnal terhes lettem, ügyes.
aztán kiderült, hogy Marcit Amerikába vették fel (2 évre, plusz még esetleg meghosszabbítható), pont egy olyan helyre, amiről azt érezte, hogy tuti nem sikerül majd (képzeld, volt kint állásinterjún, elég vicces) szóval kicsit fura volt az egész: kiderült, hogy Marcit felvették Amerikába, aztán kiderült, hogy terhes vagyok, aztán kiderült, hogy ikrek, huh.
úgyhogy ezért alakult így, hogy már tök terhesen megyek ki. de azért nem aggódom nagyon, mert a dokik nem forgatták a szemüket, mikor bevallottuk, hogy mire készülünk, igazából a trombózisveszélyt mondták, mint lehetséges problémát, de azt meg injekcióval el lehet kerülni. oké, nem mondom, hogy egyáltalán nem félek de már jó ideje fel-alá autózunk Trieszt és Budapest között, mert hazajárunk orvoshoz és a babák tök jól vannak, szóval van egy olyan érzésem, hogy ez egy sima terhesség, leszámítva, hogy én majd beledöglöttem a hányásba:) jó, nem merem elkiabálni, de eddig úgy tűnik...

felelmetes sztori Anna. ket eve gondolom kirohogted volna ha barki azt mondja neked: ket ev mulva ikrekkel koltozol Amerikaba.

naná, hogy kiröhögtem volna, azt se gondoltam, hogy valaha férjhez megyek, aztán tessék...az élet az egy nagyon furcsa dolog. persze, érdekel Amerika, bár gondolom annyi dolog lesz a két babával, hogy eleinte nem sokat fogok érzékelni belőle. hát meg ugye a sors iróniája, hogy Triesztben nem tudtam dolgozni, Amerikában meg talán tudnék (valószínűleg kapnék engedélyt, a kutató feleségekkel nem szívóznak szerintem, a vízumot is viccesen könnyen kaptam meg), de a gyerekek miatt nem lehet majd...a munka egyébként nagyon hiányzik, a terhesség eleve butít, de a munkanélküliség is kábé annyira.

Houston calling vol.9238109

Amerikában lakást kivenni felér egy rendőrségi kihallgatással: épp csak az anyád születési súlyát nem kérdezik meg, mielőtt beköltözöl.
Egyes helyekre egyenesen csak akkor költözhetsz be, ha a kereseted háromszorosa a lakbérnek és ezt igazolni is tudod.
A legmókásabb nekem viszont az, hogy következetesen mindenki mindenkit a keresztnevén nevez az e-mailekben: Jennifer azt mondta erről az apartment komplexről... Raquel felhívta az irodát és... Anna, kérem adja meg a mellbőségét, hogy ezt a lakást lefoglalhassam, meg ilyenek.

hétfő, június 14, 2010

furious anger

Amivel újabban halálra lehet idegesíteni, az az és hogy fogtok elköltözni kérdés. Jézusom, hogy fogunk? A kis kezünkkel bepakolunk a bőröndbe, becsekkolunk, a repülő felszáll, mi utazunk egy csomó ideig, aztán a repülő leszáll és íme, meg is érkeztünk.
Na így. Így fogunk elköltözni.
Ja, az és hogy fogsz ott szülni kérdést már meg sem hallom, attól végképp idegrohamot kapnék ugyanis.






PS.: A fenti két kérdés vetekszik a kedvencemmel, tudjátok: de mi az a do?

péntek, június 11, 2010

ahogy a dolgok vannak

Hihetetlen, de már csak pár hét és elmegyünk innen.
Vicces, hogy most azon gondolkodom, hogy Triesztben mennyivel jobb lenne gyereket nevelni mint Houstonban: itt a tenger, a hegyek, sok zöld és mennyivel olcsóbb is.
Ugyanakkor hosszú távon annyira reménytelen lenne itt élni: sose lenne munkám, ebben biztos vagyok és azért előbb-utóbb (bevallom, inkább előbb) nagyon szeretnék újra dolgozni. Meg aztán az se lenne rossz, ha kint a babák kicsit bölcsibe járnának és megtanulnának angolul és persze önző vagyok, mert azt gondolom, hogy rám is nagyon rám fér némi angol nyelvgyakorlás (mondjuk kérdés, hogy az ocsmány texasi angol mennyire tesz majd boldoggá), mert hát azért mégiscsak a nyelvtudásomból éltem nagyon sokáig, életben kell tartani.
És az is igaz, hogy még sosem voltam Amerikában, nagyon érdekel. Jó lenne kicsit utazni majd ott, nem tudom a szülés előtt sikerül-e, de én a gyerekeimet mindenképp vagány utazós gyereknek szánom, úgyhogy később úgyis fogunk utazni a gyerekekkel, punktum.
Tegnap este elmentünk sétálni kicsit és ismét kiderült, amit már eddig is tudtam: olyan fáradékony vagyok, mint valami frissen operált súlyos beteg, aszongyák ez az iszonyú fáradékonyság is speciálisan az ikerterhesség jellemzője, úgyhogy jobb, ha megszokom, ahogy a brutál hányást, a leküzdhetetlen farkaséhséget és rémes hátfájást is; dupla gyereket növeszteni úgy tűnik sokkal nehezebb.
Mondjuk most elkezdtem edzeni magam, kétnaponta nyomok nagyon mókás terhestornát (kellemesen nyugdíjas tempóban), meg folyton tervezzük, hogy megyünk úszni is.
Kicsit mondjuk aggaszt, hogy hamarosan elmegyünk Spanyolországba (mi nászútnak hívjuk, de alapvetően persze konferencia) és fogalmam sincs hogy viselem majd az utazást meg a városnézést, de főleg a meleget, persze úgyis kell tréningeznem a brutál hosszú amerikai út előtt. (Mikor elmeséltem kedves édesapámnak, hogy utazunk, úgy reagált, mintha azt adtam volna elő neki, hogy meg akarok ölni egy embert: de hogy fogod kibírni?, kérdezte iszonyodva).
Megint folyton az anyámmal álmodom, furcsa, egy darabig eltűnt az álmaimból, de most valahogy megint nagyon érzem a hiányát: annyira jó lenne tőle tanácsot kérni, hallani, ahogy megnyugtat, idegeskedni (és titokban örülni) az optimizmusa miatt. Elnézem itt a nyolcvan éves néniket és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy mennyire csúnya dolog, hogy az anyámnak nem jutott mondjuk még tíz év velünk.

macskás

Tegnap próbáltam mesélni a macskának az embertesókról (két kis üvöltő lény megjelenik majd a semmiből), de aszonta most nem ér rá, lefoglalja az egzisztencialista nihilizmusról írt disszertációja.

szerda, június 09, 2010

3 in 1 vol. 9326810465

most el vagyok kenődve, mert két napig egyáltalán nem hánytam és most tegnap és ma megint kétszer, hányni iszonyú, mindenki azzal jön, hogy legyek türelmes, de ez kibírhatatlan tényleg...az utazásokban igazából ez aggaszt: hogy egy csomószor tök hirtelen tör rám a hányinger, jó, mondjuk általában az a titka a dolognak, hogy enni kell, mert szerintem valószínűleg iszonyúan ugrál a vércukrom, de az evésből is már kibaszottul elegem van, semmi mással nem foglalkozom egész nap, csak hogy kitaláljam, hogy mit fogok enni (és persze még mindig csak kevés dolgot tudok megenni), de persze ha hányok, utána mindentől undorodom, de enni kell, mert éhen döglök és iszonyú gyenge vagyok, eh, rémes...már nagyon várom a terhesség végét, meg aztán nagyon kíváncsi vagyok a babákra, már velük akarok lenni, nem vacakolni a terhességgel, dehát sajnos ehhez is türelem kell. jövő héten megyünk egy nagy ultrahangra, amiatt nagyon izgulok, mert talán már kiderül a nemük is, mondjuk én a nevüket már kitaláltam, szóval minden fasza, csak szülessenek már meg:) bár lux elvira nagyon elmés könyvében azt olvastam, hogy nem szabad siettetni őket, mert akkor koraszülöttek lesznek, de az az igazság, hogy nem hiszek ebben a szájkó bullsitelésben, az anyám annak idején például hiába szuggerálta az agydaganatát, hogy múljon el, az egyre nőtt, jójó, tudom, test és lélek összefüggésben áll, de...na mindegy, én asszem épp az anyám betegsége révén nem igazán hiszem már ezt el.

hétfő, június 07, 2010

3 in 1

Tegnap végre tengereztünk (a fürdőruha viselése most kicsit kellemetlen, mert Marci szerint pont olyan testalkatom van, mint a dundi kislányoknak, tudjátok, olyan fura pókhasúak közülük sokan, úgyhogy még simán amorf dagadtnak tűnök, nem terhesnek; jójó, mindegy ez most, tudom én), persze nem álltam meg para nélkül: hideg a víz, fel fogok fázni, egyáltalán biztonságos a tengerben fürödni terhesen, blablabla, de aztán végül vidáman pancsikoltam, isteni volt); a parákért álmomban meg is kaptam méltó büntetésem: azt álmodtam, hogy az ultrahangos vizsgálaton nincs a babáknak szívhangja.
Amúgy mintha egyre jobban lennék, már a főzés is megyeget, csak néhány szagtól vagyok rosszul és mióta tudok főtt kaját is enni, azóta erőm is sokkal több van.
Persze mostanában újabb kellemetlenséggel kell szembenéznem (nehogymár nagyon jól legyek): ahogy nő a hasam, úgy megy egyre nehezebben az alvás. Persze próbálkozom egy rakás magam alá gyömöszölt párnával, de folyton fáj valamim, mindenhogyan kényelmetlen, éhes vagyok, pisilni kell, jaj.
Tegnap este azt morogtam félálomban Marcinak, hogy én nem hiszem el, hogy az anyukád ezt élvezte...szerintem csak úgy gondolta, hogy kötelessége élvezni.
Szóval ja, még mindig nyűgös terhes vagyok: azt hiszem borzasztó nehezen viselem, ha a testem ennyire átveszi az irányítást.

szombat, június 05, 2010

Houston calling

Pár napja vadul lakást keresek Houstonban, Jennyvel és Brian-nel (ők az ügynökeim, mosmitnéztek) levelezek bútorkölcsönzésről (meglepő, de Amerikában jóval olcsóbb üres lakást kivenni és bútort kölcsönözni, mint eleve bútorozott lakást bérelni), meg a lakható környékekről, közben óhatatlanul is olvasgatom a riasztó intelmeket: ebbe és ebbe az utcába ne menjünk, itt ne induljunk észak felé, ott ne kóvályogjunk nyugatra, mert bandaháborúk vannak, sőt, bizonyos környékekre egyáltalán soha ne menjünk és úgy általában, éjszaka ne nagyon mászkáljunk az utcán, de végülis mindegy, ha otthon maradunk is, előbb-utóbb úgyis betörnek...Érdekes lesz egyik kultúrsokkból a másikba esni: itt a majdnem-olaszok furcsaságait tanulmányozhattuk, ott a nagyon-amerikaiakat vizsgálgathatjuk.

szerda, június 02, 2010

áldatlan

Hehe, hogy megszívnád, ha két lány lenne...szerintem tuti két lány lesz.
Úristen, négy nővel kéne együtt élnem. Ha lányok lesznek, kell egy fiú kutya...

Egyébként nemcsak a kellemetlenségek miatt nem szeretem a terhességet, hanem azért is, mert világ életemben türelmetlen voltam.
Én nem szeretek várni, meg ábrándozni, meg tervezgetni a jövőt, képzelődni, hogy hogy fognak kinézni, hogy jó fejek lesznek-e, hogy lesz-e humorérzékük, nekem kérem minden most rögtön kell, gyerünk, jöjjenek végre elő és legyenek állatorvosok meg orvosok és mesterszakácsok meg milliomosok, minek ez a sok méhen belüli vacakolás, ej, gyerekek.

kedd, június 01, 2010

ahogy a dolgok vannak

Került egy kis net, de semmi kedvem írni, ezért írok gyorsan...
Szerelmes vagyok az új lakásba, itt még az is elviselhető, hogy minden reggelimet kihányom, viszont szerencsére sikerült erre az egy hányásra redukálni a napi adagot. Sőt, ha annyit eszem, mint két vaddisznó, akkor egész fitt is vagyok, szóval úgy látszik ez a titka a 3 in 1-nak: zabálni kell, hogy ne csak a gumicukrok legyenek jól, hanem én is emberhez hasonlítsak.
Szerintem a hasam már meglepően nagy, dehát ugye még a felénél se tartok, szóval egyelőre nem kéne meglepődni...
Ja, kaptam vízumot én is, szóval lassan megint költözködünk, Texasba megyünk, dolgozni fogunk ja nem, nem, bocsánat, az egy másik sztori, Texasban szülünk (jézusom), btw szülés: a múltkor egy tanítványom megkérdezte, hogy akkor most hol lesz a "világra hozatal", hihetetlen, hogy a terhességet (jaj, bocsánat, mit nem mondok, szóval várandósságot) is hogy elérte a politikailag korrekt nyelvhasználat, én nem is értem, hogy mér lehet olyant mondani pl, hogy ikrek vagy vajúdás vagy köldökzsinór? Nem kéne ezekre is kitalálni valami szépelgő kifejezést? Fú, most beugrott, hogy az undorító okádásomat csodás eufemizmussal "reggeli rosszullétnek" becézik, nahát mosmár igazán, nade tényleg...
Egyébként meg lassan fürdünk a tengerben, alig várom, teljesen megváltoztam: városi patkányból merengő, természetimádó lény lettem, képes vagyok fél órán át szótlanul nézni a rózsákat a kertben, igen, kicsit olyan beszívott ez a terhes hangulat, csodálatos, hogy nem kell már öt percenként hánynom, szinte sose vitatkozom semmin, szelíd vagyok és nagyon buta, legnagyobb boldogságom, ha megehetek száz kiló dinnyét egy nap és korán lefekszünk...Kis örömök, én mindig mondtam.