Az az álmom, hogy egyszer ötkor hazajössz...
Hú, te, dugjuk be a telefont, hogy gyorsan tudjuk hívni a 911-et.
Ó, baszki, de akkor az a barom fog ébreszteni, aki electric wheelchair-eket árul...
Egyelőre nem pontosan értem, hogy mért nem kaptam tegnap este agyvérzést: Léna körülbelül fél órát üvöltött torkaszakadtából, míg a vacsorájukat főztem (mostanában nehezen viseli, ha nem lóghat rajtam), majd amikor kész lett a kaja, akkor undorral, teljes egyetértésben köpdösték ki, amit olyan gondosan főzőcskéztem - pocsékul esznek, mióta betegek és bevallom, olyan rosszul esett, hogy bőgni kezdtem (túlérzékeny vagyok, hát igen), aztán hirtelen teljesen összeomlottam és nagyon szerettem volna elmenekülni, hogy sose találjanak meg többet.
Végül csak gyorsan ágyba dugtam őket - annyira elegem volt belőlük, hogy még mesét se olvastam; ilyenkor persze öt perc után állatira hiányoznak, ki érti ezt?
Mire Marci hazajött, már nyakig voltam az önsajnálatban, bőgtem, meg panaszkodtam és azt hajtogattam, hogy de mindegy, mert nincs megoldás erre.
Szegény Marci tök jó fej volt, kicsit nyugtatgatott, aztán pezsgőztünk a kádban (az antidepresszáns fürdést még akkor találta ki nekem, mikor sírógörcseim voltak, nagyjából egy éve), aztán megnyugodtam, filmet néztünk, elaludtunk.
Negyed ötkor valami ijesztő döndülésre ébredtünk, átnéztük mindenfelé a lakást, hogy nincs-e valahol unsub (aka unknown subject, azaz gyilkos, betörő, gonosz bűnöző; ezt a szakkifejezést az FBI-tól tanultuk), majd visszafeküdtünk, persze órákig nem tudtam aludni ismét, egy darabig féltem, aztán meguntam és egy csomó mindent végiggondoltam, például rájöttem, hogy nekem nemcsak honvágyam, de Trieszt-vágyam is van (így jár az, aki éveket él mindenféle országokban), meg aztán valamitől hirtelen bevillant a Váci úti lakásom hangulata és ezzel együtt az akkori életem színe-szaga-hangja is és ismét megállapítottam, hogy mindent összevetve sokkal-sokkal jobb ez az életem, mint a szingli életem volt.
Aztán gondolkodtam még a blogon is, meg azon, hogy miért nem szeretem a kommenteket és arra jöttem rá, hogy én nem beszélgetni akarok itt, hanem beszélni...a kapcsolataim (és még a munkám is!) amúgy is mindig úgy alakultak, hogy nem engem hallgattak, hanem én hallgattam az embereket (talán ezért is van ennyi mondanivalóm), sokaknak én voltam a panaszláda, a tanácsadó, a megmondóember...ezt nem panaszképpen mondom, én akartam így, mert annyira nem szeretek magamról beszélni, hogy ha beszélgetek valakivel, akkor mindig inkább saját magáról kérdezgetem a beszélgetőpartneremet, azt meg az emberek szeretik - valahogy olyan banálisnak tartom ezt a magamról beszélést, meg mindig azt gondolom, hogy végül is olyan nagyon egyformák vagyunk, ugyan kit érdekelne, hogy mi történik éppen velem?
Innen aztán már csak egy ugrás volt az a gondolat, hogy ezt a blogot egyre kevesebb ismerős olvassa, egyre több viszont az újonnan szerzett ismeretlen ismerős, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Szeretem a blogomat. Na meg titeket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése